A PanoDráma vállalása, a verbatimszínház, vagyis dokumentumokon (interjúkon, jegyzőkönyveken, hiteles leírásokon) alapuló színház igen fontos dolog, hiszen a médiából ismert ügyeket ismerhetünk meg egyrészt olyan nézőpontokból, olyan aprólékossággal, amely már nem fér be a kommunikációs csatornák beszámolóiba, másrészt a színház eszközeivel stilizálva, ezáltal nyilvánvalóvá téve: itt közös ügyről van szó, amiről informálódni érdemes és véleményt kell formálni.

Éppen ebben a tekintetben vagyok kénytelen kritikusnak lenni a PanoDráma egyébként igen értékes munkájával: a 174/B című előadás végén föláll az előadás kezdetén bemutatott és bevonult 12 ember (esküdtek), és leülnek tanácskozni. Huszonöt percig egy civil, de érzékelhetően beavatott közösség tanácskozását nézzük, akik ugyan fölkészültek drámapedagógusok segítségével a színpadi megjelenésre, és nekik valóban az lenne a feladatuk, hogy ott valamiféle vitát folytassanak a látottakról, és ezt meg is teszik, de ebből az ott ülő további közönség szinte teljesen kirekesztetten ül, és megpróbál figyelni arra, ami történik, de a történés egyáltalán nem színházi dolog, hanem civil marad. Ekképpen nem érdekes, mármint színházi értelemben, mármint a résztvevő tizenkét emberen kívül. Morálisan persze az. A tizenkét ember döntése esetleges – és persze ezt az időt fölhasználhatnánk mi is a döntésre, vagy legalább kérdések feltételére, de ilyesmi gesztus nincsen fölajánlva az előadásban.

Pedig a jelzés fontos és érvényes, csupán a választott forma nem az igazi, kicsit ferdén áll az egyébként ragyogó előadáson. Az összes alkotó dicséretére válik, hogy nem csupán szövegeket, hanem sorsokat, viszonyokat, megélt tapasztalatot és létező alakokat látunk viszont a színpadon. Az este a sajóbábonyi történetet dolgozza fel: a rövidhír szerint 2009 novemberben Sajóbábonyban cigányok egy csoportja támadt a városba érkező gárdisták autójára, miután előző nap már összetűztek egy Jobbik-gyűlés részvevőivel. Az autóban komoly károk keletkeztek, súlyos személyi sérülés itt sem történt.

Az előadásban a ki nem mondott, de érezhetően jelen lévő motívumok hullámzása a legmegragadóbb, amit egy bírósági tárgyalás közepette tapasztalhatunk meg: itt mindenkinek van sérelme és mindenkinek van rejtegetnivalója. A politikai napirend pofátlan módon lépett be a kisközösségek mindennapjaiba – vagy a problémák meg nem oldásával vagy éppen azzal, hogy a problémára kizárólag demagóg választ képes adni. Ez a front képeződik le a PanoDráma előadásában érzékeny stilizáltsággal, de mindvégig fenntartva a figyelmet. Ez nem kevés: a színészek (Bartsch Kata, Kádas József, Nagy Viktor, Csákányi Eszter, Ördög Tamás, Szamosi Zsófia, Urbanovits Krisztina) a teljes ügy ismeretében, de mindig csak az éppen általuk játszott szereplő belső igazságát keresve, hitelesen jelenítik meg a figurákat – így a nyilvánvaló hazugságnak (vagy valóságszépítésnek) is megkeresik a motivikáját, és azt megpróbálják jelezni, ami miatt az előadás túlmutat egy olyan dokumentumfilmen, amelyet az eset valódi szereplőivel láthatnánk. Ez a műfaj más – nincs egyetlen igazság, hanem sok-sok, nem csupán személyenként, hanem akár pillanatonként változó igazságról van szó. És ennek fényében az igazságszolgáltatás szó furcsa fényt kap, mert ezek az igazságok a mi (a közösség, a társadalom) igazságával valamilyen törésben állnak, és ezzel szembesülni különös élmény.

A valóság és a színház találkozása. Nem biztos, hogy megnyugtató a befejezés – és tulajdonképpen mindegy is, milyen ítéletet hoz az aktuális esküdtszék. A valódi ítélet mibennünk születik meg. Ezekről érdemes lenne valóban vitatkozni. Lehet, hogy amit látunk, minta csupán, amit követni lehet: emberek megbeszélik közös ügyeiket, hangot adnak kétségeiknek és bizonyosságaiknak. Aztán a többség dönt. Nosza, csináljuk utánuk!