Mert lehet, hogy az írásokat nem, de az előadás egészéből mégis valami – egyébként nagyon is létező – életérzés sugárzik: a sötét, kegyetlen, kilátástalan, megértetlen, magányos, és borzasztó élet, valami gótikus dark, valami apokaliptikus sötétség, amin minden valamire való tizenéves átesik egyszer, és amit átélendő igazságként tálalni nem föltétlenül üdvös, mert pontosan tudjuk, hogy ez az igazságnak csak egy valami által deformált és leegyszerűsített változata, amiben éppen ez a _valami_ lenne az igazán érdekes. De tulajdonképpen maga az állapot is lehetne releváns, és az előadás e tekintetben addig még akár annak is mondható, amíg a vadőrt alakító Pallag Márton mindezt mintegy belső monológként adja elő. A vadőr igazi csapdaépítő-specialista, és az állatok meggyilkolását isteni eredetű tehetségnek tartja, bőszen mészárolja is a vadakat, jelentős sikereket érve el a dúvadállomány-populáció megnyirbálásában. Egyszer azonban történik, hogy elgyengül, besokall a gyilkolástól, és a vadak iránti részvét kezdi el kitölteni a szívét. Be is veti magát az erdőbe újdonsült istenei közé, és csapdakészítési tehetségét a másik nagy vadállomány ellen fordítja: törnek is az embercsontok minden jól megvetett csapdában, és hát nem a happy end közeleg, ahogy a rendőrség gyanút fog.

Pallag rettentő mennyiségű szöveget mond el, amelyeknek tagadhatatlanul van hangulata, bár a történet elmesélésének apropója nem igazán világos. Hogy ennek a vadőrnek a konyhafilozófiába való belegajdulásán kívül a sztori miért kellene, hogy érdekes legyen, arról nehéz lenne mit mondani, Widder Kristóf rendező ugyanis sokkal inkább a cselekményben, illetve a sokat sejtető, de keveset markoló, lírai jelzős szerkezetekben merül el, mint abban, hogy ez a vadőr úgy egyébként kicsoda-micsoda, és miért tűnik transzparens figurának, mi vezeti őt végig a kegyetlenségtől a kegyelemen át a bosszúig, majd a későn jött megbocsátásig. Nehéz téma, nem könnyű vállalás, és ez a legmesszebbmenőkig elismerendő. Ám az illusztratív mozgásszínházi elemek is főként a fentebb leírt darkos hangulatot és az egyszerűsítést támogatják. De ez még tényleg alapvetően rendben lenne, hiszen a vadász nem akar minket mindenáron meggyőzni az ő igazságáról, és így a karakter szerencsésen nem boncolgatja saját mélységeit.

Azonban Kádár Lilla nője már egészen más attitűddel, az elején még szemérmes, de aztán egyre gátlástalanabb offenzívával húzza alá kegyetlen története rettenetes embertelenségének borzasztóságát. Ha pedig az embert meg is próbálják győzni arról, hogy a színpadi evidencia tényleg az, és ezt még akkor is égre kiáltja a produkció, amikor már mindenki többször is elhitte neki, akkor már sokkal kevésbé akceptálható a kiolvasható rendezői szándék: gondolkozz el a világ kegyetlenségén, mert az bizony kegyetlen. A darabbeli nő ugyanis olyan szerelmes, hogy hagyja szabadságát módszeresen megnyirbálni, előbb átvitt értelemben, majd szó szerint is, az ő hercege által. Mondanám: rendben, ha ez a lány szerelmes lenne - de nem az. Akkor miért engedi bezáratni magát a szobába, majd engedi, hogy módszeresen megszabadítsák a végtagjaitól és az érzékszerveitől? A válasz persze egyszerű: ez mese, szándékoltan brutális egyszerűséggel és célirányos problémafelvetéssel. Csakhogy a színpadi stilizációhoz olyan mértékben nem megy a véresen komoly reál-színjátszás, hogy azok nem konfliktusba kerülnek egymással, hanem egyszerűen kioltják egymást.

Talán egy kicsit kevesebb tervezett artisztikum és esztétikum, és egy jó adag személyesség kicsit helyrebillentette volna az egyensúlyt, ami így tényleg olyan, mintha a Twilight két tömegszereplője álmodozott volna két nagyot a biosz- és az irodalomóra közötti magányos szünetben. Ennek pedig önmagában közel sem olyan a súlya, hogy kibírja, ha tükör elé állítják.