7óra7

Négy darabban
7óra7: (5/10)
Közösség: (10/10)

Négy darabban

2013. 03. 10. | 7óra7

A szereplők mindenesetre estélyi öltözetben lépnek fel (Benedek Mari jelmezei egyszerre felidézik a szereplők karakterét és eltávolítják ezektől a színészeket), és időnként dalokat is énekelnek a jelenlévő négytagú zenekar közreműködésével, továbbá előadják a Tótékat, nem a drámaváltozatot, hanem a regényből készített átiratot, amely nem csupán a szereplők dialógusát, hanem a narrációk egy részét is tartalmazza (és ekképpen hangsúlyok helyeződnek át, illetve a drámában nem kibontott részek is fontos szerepet kapnak). Jelentős és invenciózus munka, amit Gáspár Ildikó dramaturg végzett (ismét kiemelkedő teljesítményt mutatva az Amphitryon szövegváltozata után), és a kísérlet nem is itt bukik el – noha egy alapos húzás még ráférne a megszületett szövegre –, hanem a stilizációt stilizáló formánál, amely tulajdonképpen követhetetlenné teszi, miről szól az előadás.

Pedig mind az ajánlatok – a szereposztás, a zenekar, a történelmi és a kortárs _giccs_ társítása, a regényforma beemelése –, mind az előadás felütése (mind az első, mind a második felvonásé) sokat ígérnek. A szereplők a regény több szereplőjét is eljátsszák (sőt, a plébánost egyenesen négyen alakítják), miközben az alapfelállás, hogy Gyulát, Tóték fronton veszett fiát és Gyuri atyust, a postást Ficza István, Tót tűzoltóparancsnokot Csuja Imre, Mariskát, Tót feleségét Pogány Judit, Ágikát, a lányukat Takács Nóra Diána, Varró őrnagyot pedig Epres Attila játssza. De ez nem pontos fogalmazás, mert a figurák nem jelennek meg az egész este alatt, a színészek a hozzájuk kapcsolódó narrációt is képviselik, illetve minderre valamiféle külső reflexiót is mutatnak. Így nem teljesen tisztázható, mi is a karakter, hiszen időnként úgy tűnik, azt játsszák, de hirtelen egy ennek ellentmondó narrációt kapunk, és mindebből nem jön ki semmi, legalábbis a nagy egész szintjén. Mácsai Pál rendező értékelendően komolyan veszi, hogy felnőtt embereknek csinál színházat, akik el tudják képzelni, ami jelezve van a színpadon, de a tipográfia egyik legfontosabb alapszabálya, miszerint a túl sok kiemelés nem kiemelés, itt is érvényesnek látszik.

Tóték - Epres Attila, Csuja Imre

Ami jól működik az előadásban, azt a színészek szállítják, de önmagukban kevesek ahhoz, hogy a sok feladat, cselekvés és szöveg között vezessenek bennünket a 2 óra 45 percben hömpölygő történetben. Iszonyatos mennyiségű, gyakorlatilag akció nélküli szöveget (és a narráció bizony sokszor akadályozza a történet előrehaladtát, aminek következtében az előadás a kelleténél sokkal lassabban halad) a néha ötletszerűen megszólaló dalok (az egyik illik az adott helyzethez, a másik mintha reflektálna rá, a harmadik csak korfestő, nem igazán érezni a zenei válogatás erős koncepcióját) váltják, és tulajdonképpen minden stimmel, van levél, van Gyula (aztán már nincs), van őrnagy (aki jön, és valóban alacsony és valóban háklis, de Epres Attila valójában egy finom urat játszik, csokornyakkendőben, a Hatalom megtestesülését, akinek fel sem kell emelnie a hangját, ő az, akihez idomul mindenki, és a világ így van jól, legalábbis őszerinte), van Tót (Csuja Imre Tótja nem harcol az őrnaggyal, tulajdonképpen aláveti magát neki, elfogadja, hogy ő itt most meg leszen alázva), van Mariska (Pogány Judit aggodalmaskodó megfeleléskatalizátorként festi le), van Ágika (Takács Nóra Diána végtelenül izgalmas felfogásban, a nőiességre törekvő lány vérbő paródiájaként játssza a tizenhat éves naiv lányt, de dramaturgiailag nem jár be semmi ívet, ő az apját tartja a Férfinek, és ez nem is változik a darab folyamán), meg van ez a fehér zakós konferanszié (Ficza István kivételesen stílusos színpadi jelenségként tulajdonképpen az előadás "mindenese", álom, szellem, jelenés, fiú és postás, kellékes és kalauz, mármint a mi kalauzunk), csak a Tóték nincs meg ebben a vaudeville-közegben, pedig nagyon keressük, nemcsak mi, hanem a színpad összes résztvevője.

Tóték - Csuja Imre, Takács Nóra Diána, Ficza István, Pogány Judit, Epres Attila

A felütések bizonyítják, Mácsai érzi, hogy ennek valami zabolátlan, gyors, egymást fedő folyamnak kellene lennie, hogy egy érzetet, egy komplex hatást eredményezzen, de a két felvonás elejének lendületét, abszurdba hajló felhangját jelenetenként más-más stílus váltja fel, és elveszünk a jelzések rengetegében. Szó sincs arról, hogy ez azt jelentené, hogy a Tótékat ne lehetne ilyen vagy hasonló formában előadni, csupán arról, hogy a jelek szerint a rendező nem igazán tudta eldönteni, miről kellene, hogy igazán szóljon az előadás, és a formához nem társította következetesen a tartalmat. Nincs egy megragadható nézőpont, nincs egy következetesen felépített rendszer, ezeket ad hoc megoldások helyettesítik, amit ledob magáról a szigorú keret. Az előadás helyenként csapong, helyenként untat. Pedig ilyen alakok, mint ez a tulajdonképpen nagyon kedves Varró őrnagy, akik beülnek a nappalinkba és szeretnék megváltoztatni az életünket úgy, hogy ez a mi önnön elhatározásunknak legyen föltüntetve, hát vannak. És valóban tragédia a vége. Meg az eleje is. Ezért lenne annyira fontos, hogy ez az előadás jó legyen. Nagyon sajnáljuk, hogy nem az. Igaz, legalább valamilyen, csak ez kevés ahhoz, hogy teljes értékű színházi élménnyé váljon.

Tóték - Epres Attila, Takács Nóra Diána, Csuja Imre, Pogány Judit

Tót Lajos négy egyforma darabba vagdalja Varró őrnagyot a Tóték végén, és mi is mintha négy azonos cselekményű, de különböző darabot néztünk volna egyetlen estében, csak sosem tudtuk, éppen melyik megy.

_(2013. március 10.)_

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr298001951

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.