Mészáros Máté pedig jól bírja, és amikor nem nagyon kell Plautussal foglalkozni, akkor ez az előadásra is igaz. Plautus A hetvenkedő katonája ugyanis csupán csak apropó arra, hogy tizenegy színész fogja színpadi rutinját, valamint exhibicionista hajlamainak színpadérzékeny felét, és rázúdítsa azt a Pesti Színház nézőire. Ehhez persze jó, ha van egy alapmű, az pedig kicsit rossz, hogy ez közben elfelejtődik elmesélve lenni, és csak az alapkarakterek, valamint a lesoványított sztori marad belőle, minden más paródia, paródia és paródia. Mint ilyen, némiképp hullámzó: olykor rettenetesen fárasztó – ez kinek-kinek más ponton jön el, de hogy eljő, az szinte bizonyos –, olykor pedig nyíltszíni tapsra érdemes – akad is belőle jócskán az est folyamán.

A sztori egyszerű: van egy szánalmas alak (Ostromváry Győző), akinek kedvese (Partícia), le akar lépni szeretőjével (Hajó-Vontágh Gábor), akivel gyakran légyottozik a szomszédban, ahová titkos átjárón vezet az út, és amit csak ők meg a szolga (Gyürkőc Feri) ismer. A kérdés, hogyan lehet rávenni Ostromváry Győzőt, hogy minden vagyonát önszántából adja oda Partíciának és Hajó-Vontágh Gábornak. A válasz: aljasul ki kell használni Ostromváry Győző beteges narcizmusát és a közegre úgy en bloc jellemző mértéktelen együgyűséget. Hogy pontosan hogy s mint, az mindegy is, kacifántosan, mert egy vígjátékban ez már csak így van.

Ami fontos, hogy lehessen egy semmitmondó monológból puszta pénzszórogatással műsort kreálni (Géczi Zoltán), hogy egy Michael Flatley-Rambó kombóból görög férfiisten-fonákot penderíteni (Csőre Gábor), hogy egy teljesen abszurd intermezzónak jó helye legyen (Molnár Áron), hogy Telekes Péter és Gere Dénes Ákos is megmutassa, az untermamn sem _kicsi_, ha nem úgy van megcsinálva. Gegek követnek gegeket, amiben Bata Éva önelégülten vonagló Partíciája és Bartsch Kata még éppen a leharcolás előtt álló Csúcsdombi Csillája ugyanúgy megtalálja a helyét, mint Réti Adrienn affektáló Milf Ramónája. A játékban kevésbé vesz részt Szatmári Liza (Asszony) és Dengyel Iván (Vendégbaráthi Márton), ami egy ilyen össznépi agymenésre építő előadásnál elég feltűnő.

És hogy mindeközben tényleg _semmiről_ nem szól az előadás, az csak az utolsó mondat fényében kelt utólag némi hiányérzetet, amikor a csúnyán helybenhagyott és megalázott Ostromváry Győző mond egy mondatot a rettegő emberről, aki nem ugrál, mert a rettegő ember ilyen. Ez például egy olyan mondat, amire lehetett volna előadást építeni, de most nem ez volt napirenden. Szőcs Artur rendezése inkább formai ötletek tárháza, amelynek egyenesági következménye, hogy ha épp nincs ötlet, vagy épp rossz ötlet van, mint a zenére való monologizálás idegesítő kakofóniája, vagy csak nem olyan jó a következő ötlet, mint az előző volt, akkor leül az előadás. De a téma és a választott forma ellenére sikerült ízléses kereteken belül tartani az produkciót, ami elsősorban annak az önreflexív színészi és formai közegnek köszönhető elsősorban, amiben az előadás végig mozog.

Ez A hetvenkedő katona egy posztmodern revü, egy antik paródia, egy végeláthatatlan gegsorozat, bár sokkal inkább egy színészmesterség-tárlatvezetés, annak viszont tisztességes munka.