Valahogy olyan lehetetlennek tűnik, hogy most tényleg végig fogjuk nézni, ahogy majdnem egy tucat _disabled_ (vagyis: valamije nem működik: sérült, fogyatékos) ember egyesével kijön a takarásból, nyugodtan előresétál a félkörívben lerakott székekkel övezett fekete térbe és nem csinál semmit. De néma csendben nézi ezt végig majd' háromszáz ember, és már ennek önmagában is komoly drámai hatása van. De ugye ekkor még mindenki vár valamit. Várja, hogy ezek az emberek hogyan fognak beszélni, mozogni, játszani. Várja, hogy vajon a második bejelentés igaz-e: és most mindenki egyesével bemutatkozik. És igaz. A koordinátor mondja a nevet, az elhangzó svájci német (Schweizerdeutsch) nyelvű szöveget angolra fordítja, és még mindig nem tudunk semmit, csak annyit, hogy tényleg disabledek és tényleg színészek. És működik az előadás.
Aztán jön az akciódús rész, amiben már revelatív élmény is érheti a nézőket, mert a saját maguk által kiválasztott zenékre a saját maguk által koreografált táncokat adnak elő a színészek. Ezek megkapóan felszabadult, már-már euforikus állapotban előadott örömtáncok, amelynek még megdöbbentő pillanatai is akadnak: van abban valami elemi szépség, amikor egy nehezen-ügyetlenül mozgó test a zene hatására harmonikus egységbe kerül önmagával.
Idáig még van egy sajátos dramaturgiája az előadásnak, és alapvetően el tudja érni, hogy teljes értékű médiumként, nem pedig "csak" sérült emberekként tekintsünk az előadókra, de amikor a következő etapban már arról kell beszélniük, hogy milyennek tartják a saját előadásukat, elkezd kikandikálni a lóláb. Ők maguk is megfogalmazzák az öncélúság lehetőségét, és ez tényleg jó vitaalap lenne, ha az utolsó részben nem következne még egy táncos jelenet, ami semmiben nem tud hozzátenni az addig látottakhoz, és a közönség is kicsit beleszalad egy általános iskolás színielődás apuka-anyuka szerepébe, akiknek mindenhez tapsolni kell, amit a csemeték a színpadon előadnak, és ez egészen biztosan nem tesz jót annak az alapállításnak, hogy itt most elsősorban színészeket – médiumokat – látunk, és csak aztán sérülteket. Ez pedig kicsit szíven döfi magát az előadást is, amely így elveszti azt a kis provokatív erejét, ami addig kimért precizitással felépült.
Igazából nehéz belőni, hogy Jérôme Bel konceptuális koreográfusként milyen fogalmak társadalmi párbeszédét szeretné generálni, azzal mindenesetre valóban ritkán találkozik a magyar közönség, hogy a sérült emberek _tényleg_ emberek, akik képesek felelősséggel kommunikálni egymással és környezetükkel, illetve vállalni önmagukat. Ezt azért korántsem haszontalan olykor tudatosítani egy kicsit, még ha tényleg nehéz eldönteni, hogy egy oltári blöffel vagy valóban színházzal van-e dolgunk. Talán ha ez markánsabban kiderülne, provokatívabb lenne maga a témafelvetés is.
