Valami miatt elterjedt nézet, hogy a fiatalokat – jelen esetben a gyerekeket – a látvánnyal lehet rávenni arra, hogy ne aludjanak el vagy kezdjenek el zsizsegni a színházi előadás harmadik percében, ami így önmagában persze nem igaz. Fontos elem a látvány – ezt Szabó Attila az előadás rendezője első kézből tudja, hiszen maga is látványtervező – de korántsem javallott a szcenika és a színház közé egyenlőségjelet tenni, mert az önmagában még nem siker, ha a gyerekek csöndben el tudnak tölteni kétszer negyven percet egy nagy térben közösen, egy irányba nézve.
Sajnos kevés egyéb dologra ad apropót Ashil és Shamila története, aminek legnagyobb baja nem a tanmesei egyszerűsége – bár minden mondanivaló kimondása, megmagyarázása és sulykolása talán kissé sok –, hanem hogy semmiben – értsd: semmiben – nem számít a gyerekek fantáziájára sem. Tresz Zsuzsanna díszlete egy óriási vetítővászon, amin látjuk a jelenetről jelenetre változó ezeregyéjszakai tájat a gyakorta felbukkanó rejtőjenői, idegenlégiós épületekkel, jelmezei pedig pontosan azt illusztrálják, amit kell – ettől mindössze egyszer tér el, amikor a tenger valami miatt olyan fizimiskát kap, mintha véletlenül perzsa szőnyegből varrtak volna egy Ku-Klux-Klán-maskarát, amin határozottan fellelhetőek egy gumicsirke vonásai is – merész kreálmány, de talán kissé sok.
A keletire hangolt zenekar jó, hogy élőben szól, Kulcsár Viktória pedig technikásan fűzi Shamila szerepében a nem éppen egyszerű dallamokat, de neki is, mint megannyi színésztársának, ezúttal főleg fizikai szerep jut. Talán ezért is elég Wunderlich József szűnni nem akaróan kifejezett érzelmekre alapozott Ashilja, és ezért nem is hiányzik, hogy egyáltalán felmerüljön a szerelemnek bármilyen dimenzióját hiányolni a színpadról. Az úgyis el van mondva sokszor, hogy ők szerelmesek, a többi meg megy magától, főleg, ha van egy nagyon gonosz, de hatásosan maszkírozott _Gonosz_, aki annál sokkal együgyűbb, mint amilyennek tűnik (Ottlik Ádám), egy nagyon jó, és nagyon bölcs _Jó_, aki bár sokkal inkább emlékeztet egy óvóbácsira, mint egy élet által megedzett vénre, Pilinczer József mégis szerethető figurát farag a karakterből, és megannyi gyerekszereplő a színpadon.
Ami viszont elvitathatatlan, hogy az előadás az első pillanattól az utolsóig jószándékú, és bár végzetesen leragad a külcsínnél, azzal azért mégis könnyű egyetérteni, hogy a Jó mindig legyőzi a Rosszat, igaz, ezzel a tartalommal a célközönség talán nem itt találkozik először, így nem valószínű, hogy ez revelatív élménnyé válik. Pláne úgy nem, hogy ez olyan megkérdőjelezhetetlen és magától értetődő igazságként hangzik el, hogy igazából még azt a kis pluszt, hogy egyébként ezért meg kell harcolni, is elveszi a sztoriból. Így pedig ez már talán egy tanmeséhez képest is egyszerű, sőt mi több: nem igaz.