Az előadás tulajdonképpen már az első pillanatban agyoncsapja az alapanyagot: felgördül a függöny és egy szürke foltokkal színezett, de alapvetően sterilen fehér, emelvényes fórumszerűség tárul elénk. Abban a pillanatban, hogy Vizy egy laptoppal beül az egyik sorba és gépelni kezd, már csak arra lehet gondolni, hogy ugyan egyszerűsített formában, de ez az országgyűlés terme. És ettől kezdve az Édes Anna, illetve annak Závada Pál által készített színpadi változata elkezd politikai darab lenni. Illetve csak szeretne annak lenni, mert hát nem tud, olyannyira nem, hogy önfeledten, mindenféle erőszakolásra fittyet hányva dobja le magáról ezt a szándékot.

Hiába kezdődik ugyanis a történet a Tanácsköztársaság bukásával és Kun Béla szökésével, hiába miniszteri tanácsos Vizy, hiába megy az elvtársozás, a nemzeti önérzet szajkózása és a többi, Závada változatában – ahogyan Kosztolányi eredetijében is – mindez csak a közeget teremti meg. A közeg pedig csak azért van, hogy megértsük, milyen világ az, ahol Édes Anna úgy cselekszik, ahogy. Anna kezdetben nem akarja elhagyni a vidéki házat, ahol szolgál, majd a házmester erőszakolására végül felköltözik Pestre Vizyékhez, akik hol jól, hol embertelenül bánnak vele. Anna először lesz szerelmes, közben számtalan csalódás és megaláztatás éri, és mindezt olyan kötelességtudattal fojtja el, hogy végül már nincs benne hely több feszültségnek, minden egyszerre előtör belőle. De ahelyett, hogy Hargitai rendezésében mindez fokozatosan felépülne szituációk és emberi viszonyok által, az előadás valahol a szimbolizmus és a realizmus között ingadozik, lehullva valahol középen, a nem tehetséges megoldások mezején.

A Cziegler Balázs által tervezett, a darabot csírájában kivégző díszlet általában szobabelsőket hivatott jelképezni (amiben se egy veszekedés, se egy intim gesztus nem akar sehogy sem politikai indítvánnyá válni), és ember legyen a talpán, aki az ezt megvilágító, soronként váltakozó, érezhetően szimbolikus gesztusokkal felruházott fénnyel (ami lelkesen vonja el a figyelmet a szereplőkről) bármit tud kezdeni. Semmi rendszer nincs abban, hogy egy-egy fényváltás mit jelképez, vagy mit-kit emel ki, sőt sokszor percekbe telik, amíg az ember felfedezi a színpadon, éppen ki beszél – ezt a helyzetet csak rontja a hangosítás. Az is remek kérdés, hogy mi rendszer van a hangosításban: a narrációk hol mikroporton keresztül szólalnak meg, hol nem. A narrációk pedig időnként kifakadásnak, másutt tájékoztató jellegűnek tűnnek, esetleg fontos, de nem látott eseményekre derítenek fényt, de valójában semmiféle viszonyban nem állnak semmivel, hiszen nincs közeg, amihez viszonyulhatnának.

Ami érdekes, hogy a főbb szereplők közben alapos és árnyalt színészi munka kíséretében kelnek életre. Törőcsik Franciska nyegle, csöndes, zárkózott, kamasz zavartsággal gesztikuláló, egyértelműen mainak látszó tinédzsernek mutatja Édes Annát, aki nem gyűlölködik, csak elfojt. Kerekes Éva igazi felsőbbrendű, hangos és háborgó Vizynét formáz, aki nem gonosz, vagy urambocsá szemét, egyszerűen olyan mély lelki traumát élt át – a gyereke elvesztését –, hogy a helyzet merő ideggörccsé szedálta. A színésznő nagyon érzékletesen jelzi, hogy Angélában vannak érzelmek – hozzáteszem, nagyon furcsának is tűnnek az Anna felé tett szívből jövő, törődő gesztusok, mert azok alapvetően kérdőjelezik meg a drámát. Ez történik Nagyhegyesi Zoltán Jancsija esetében is: a színész ugyan vagány lendülettel és kicsattanó jókedvvel hozza a nagyvilági életet élő fiút, de az nagyon furcsa, amikor egy pillanatra a viszonzott szerelem üti fel a fejét Patikárius Jancsi és Édes Anna kettesben töltött perceiben – az még inkább, amikor Jancsi épp arról beszél, hogy mennyire undorodik a cselédlány megcsókolásától, majd nagyon gyöngéden mégis megteszi ezt. Ugyanis e kontrasztra nincs reflexió és nincs motivikai lánc építve. Csankó Zoltán merev, kötelességtudó és szokáskövető Vizy, Honti György nem képes rendszert találni Moviszter világjobbító gondolatmeneteiben, Varga Zoltán egyértelmű jelekkel hozza a magányos és társat kereső, egyszerű kéményseprőt, Végh Péter pedig egy sunyi házmesterről szeretne számot adni, de a számadásból rendszerint csak agresszió marad.

A dramaturgiai kátyúk meg csak úgy tornyosulnak az előadásban (dramaturg: Lőkös Ildikó): emberek egyik pillanatról a másikra váltanak magatartást, ami még akkor is megütközést kelt, ha a színészek ezeket igyekeznek indokolni (arról nem is beszélve, hogy az előadás sokszor ad hoc módon egyszerűen ellentmond a szövegnek). A produkció zavaráról árulkodik a gyilkosság előtti kép: Anna az ágyán fekszik és valami diszkózenét hallgat a telefonján, majd kihúzza a füléből, megindul valami zúzós komolyzenei futam, a lány tombol egyet, majd megöli Vizyéket. Na most ez így olyan, mintha Anna a komolyzenétől őrült volna meg. De korábban is akadnak értelmezhetetlen dolgok, például a vetített, a színpad közepét felülről mutató kamera képe – elképzelésem sincs, hogy erre mi szükség van.

Egyedül Kárpáti Enikő divatos, mai jelmezei működnek precízen és átgondoltan – az egyes darabok stílusa minden karakterről elárul valamit. Azonban a jelmez önmagában nem tesz maivá egy előadást, arra csak a tartalom, az értelmezés képes, de ez az Édes Anna még az iskolást sem képes abszolválni, sőt semmilyen iskolásnak számító olvasatról nem ad számot. Ezt a hiányt pedig nem pótolja egy jelentéses színre lépés, fényváltás, de az utolsó pillanatban aláhulló akasztófakötél sem. Ifjúsági bérletes előadást láttunk – csak remélni tudom, hogy egy diák sem fogja azt hinni, hogy ez az Édes Anna volt. Nem az volt. De ez se lenne baj, ha lett volna valami más helyette.