Szóval igen, el lehet mesélni A padlás történetét, Böhm György rendező a Pécsi Nemzeti Színházban pontosan ezt teszi: egymás után illeszti a jeleneteket, elmondatja és elénekelteti a szereplőkkel a mondataikat és a dalaikat, egytől egyig tapsos kivezetésre beállított koreográfiát fűzet a sajnálatosan konzervről kísért számokhoz, Vincze Balázs koreográfussal, látványos jelmezekkel, grandiőz padlással.
Ráadásul vannak itt színészek, akik érezhetően nagyon szeretnének játszani, játszani egymással, a darabbal, a helyzettel. De nem igazán lehet. Mert Böhm György lebonyolítja a zenés játékot, mondom még egyszer, korrektül, primér hatásra játszva. De megrendezve ez A padlás nincsen, csak technikailag.
Pedig Nagy Dániel Viktor narcisztikumot és gyöngédséget egymásba vegyítő Hercege micsoda izgalmas ajánlat. Micsoda adottság Sándor Péter (Rádiós) hihetetlenül erős, érzelmek kifejezésének széles skálájára alkalmas hangja. Milyen remek megközelítés Koncz Péter néma, de minden mozdulatában kifejező Meglökője. Mennyire izgalmas Mikola Gergő konkrét rajzfilmfigurát a színpadra hozó Lámpása. Mit tudna mondani az emberekről - egy típusról - Lipics Zsolt pizsamára bordó zoknit és barna makkoscipőt húzó utálkozóan érdektelen házmesterfigurája, Füsti Molnár Éva unokát hiányoló, szeretetteli nagymamája, vagy éppen Stenczer Béla emberi rendőrfelügyelője.
Az egyetlen figura, aki ki tud teljesedni, Józsa Richárd akcióbábu-imitátor Ütege, ő is csak azért, mert a szerep technikából oldható meg. A többi szerep azonban nem ilyen, és ez kiüresíti az előadást: a rendezés nem reflektál a színészek által egyébként lelkesen és rendre hozott ajánlatokra. Űzi-hajtja a darabot a vége felé, a fene sem tudja, hogy miért kell annyira rohanni. Mert úgy tűnik, a színészek szívesen eljátsszák, ha van eljátszanivaló. És az éppen annyi van, amennyi a szövegben van. Meg amit Bátonyi György aprólékosan kitalált padlástere, illetve helyenként Túri Erzsébet jelmezei kínálnak. Sajnos az utóbbi erőteljesen túllő a célon azzal, hogy szinte semmi fantáziát nem hagy érvényesülni, így blokkolni is képes: a szellemeknél úgy jelzi azt, hogy ötszáz éven felüliekről van szó, hogy mindüket beőszítette és -fehérítette, és ez a markáns vizuális jel egyeníti a figurákat. Ez az alkatok különbözőségeinek kiemelésével ugyan némileg ellenpontoztatik, de például a robotmozgásos koreográfiánál kifejezetten olyan, kissé taszító érzése van az embernek, hogy ezek nem is szellemek, hanem zombik.
Pedig szó sincs róla, a Presser-Sztevanovity-Horváth trió klasszikusa csak akkor működik, ha mindenki ember, még ha akár szellemek, akár esendők is. Vagy akár nézők, akik szívesen használják a fantáziájukat, és akkor nincs szükség a teljesen motiválatlan csilivili fényjátékra, esetlen kellékekre (például a minidiszkógömb-szílvásgombócokat érkeztető csőrendszer, aminek se előzménye, se következménye) hol a színpadi mozgást, hol valamiféle – nyilvánvalóan hiányzó – érzést pótlandó.
Meg persze jó lenne tudni, _mi_ az a hely, ahol minden szellem látható, hogy _miért_ van szüksége – mindannyiunknak – egy olyan helyre, ahol minden szólam hallható. Mert ha ezen nem gondolkodik el az előadás, akkor ez az este éppen ugyanolyan lesz, mint a másik, ez a padlás semmiben nem fog különbözni egy másik padlástól.
Az előadás egyik pontján az egyik szereplő csodálkozik valamin, amit Robinson, a gép hozott létre. Rádiós valami olyasmit mond ekkor, hogy "nem varázslat, hanem tudomány". Na, ez az előadás éppen olyan, mintha a Rádiós rendezte volna, jóval, de jóval az előadás befejezése előtt: A padlás Pécsen nem varázslat, hanem technika. Pedig olyan technikának kéne lennie, ami varázslatnak tűnik, nem technikának.
