Tényleg nem feltétlenül kell egy operettel nagyot mondani, nem is alkalmas rá mindegyik, de a hatalmas üres tér, amely ezen az estén a Mária főhadnagy díszleteként funkcionál, azt sejteti, hogy itt most nem klasszikus operettes porhintés, hanem esetleg valami más is történni fog – a téma meg annyira adja magát, hogy nem is olyan nehéz ezt prejudikálni. Ez annál is érdekesebb, mert egyébként ennek a lehetőségével, úgy tűnik, az előadás egy pillanatig sem számolt, minden úgy megy, mint egy _megszokott_ operettben, csak díszlet helyett egy óriási kivetítő változik mindig azzá, amit éppen a helyszín megkíván – bár Bánki Ákos és Szöllősi Géza videóistallációi nem állnak meg a kisreálnál, megpróbálnak absztrakcióval, és némi humorral reflektálni az aktuális szituációkra, és videóklipként is korrektül funkcionálnak. Úgyhogy a tér kitöltése alapvetően a színészekre van bízva, ami nem könnyű: egyrészt technikailag nem az, mert a kinyitott színpadtér úgy nyeli el a hangot, mint egy erre specializálódott fekete lyuk, másrészt Tasnádi Csaba nem épít a feszes színészvezetésre, így pedig sem komolyan vehető konfliktusok, sem izgalmas karakterek nem bukkannak fel az előadás során, csupán a jobban vagy rosszabbul kivitelezett klisék.

Ebben a környezetben pedig első betoppanásra nehéz megállapítani Borovics Tamás szakállra és furcsa színű díszmagyarra felépített Kossuth Lajosa paródia-e vagy komoly – aztán kiderül, hogy komoly, bár annak a nagyságnak, amely előtt minden asszonynak rózsa nyílna az orcáján, nyoma sincs. Úgyhogy a '48-as storyline tulajdonképpen teljesen komolyan vehetetlen, a szerelmi szál pedig csak annyira működőképes, amennyire az operettérzelmek úgy általában: egy magyarbarát bécsi kisasszony a rá megorroló magyar jurátus iránt érzett szerelme és bécsi ficsúr vőlegénye miatt, valamint magyarhűsége bizonyítása végett felcsap magyar huszárnak, és Lebstück Károly néven dicsőséget és megannyi kitüntetést söpör be magának. Nem nagyon érteni, hogy Balog Tímea (Lebstück Mária/Károly) hogy szeret bele egy pillanat alatt a fiatal jurátus Jancsó Bálintba (Nyái Zoltán), de tény, hogy így lesz, igaz, a mindent elsöprő szerelmi motiváció inkább a történet, semmint a színpad szülötte. Ezzel együtt a fogyasztható negéd üzembiztosan gördíti tovább és tovább a sztorit, bár még csak egy tisztességes meghatásig sem fokozódik történetük. Talán ennek is az oka, hogy a teljesen szabadjára eresztett és végtelenre nagyított Svejk-paródiaként Gömöri Krisztián válik igazából főszereplőjévé az előadásnak, akit kevésbé béklyóz a mérsékletesség Zwickli Tóbiás megformálásánál, mint Szilágyi Annamária tenyerestalpas menyecskéjét, Pannit. A show-t – bármilyen viszonylagos ez – ők viszik, mert ők vihetik. Mindenki más hozza, amit a szövegkönyv szerint hozni kell, de sokkal inkább külön-külön, mint együtt játszva, így nem csoda, ha nincs is irány, amerre az előadás haladna.

Tasnádi Csaba ugyanis ez alkalommal nem vállalkozott többre, mint hogy a vélhetően szűkös anyagi keretek mellett is levezényel egy operettet, bár ez ugyanúgy lehetett volna a Mágnás Miska, mint a Marica grófnő, csak most éppen a Mária főhadnagy volt a soros – talán ezért sem született jellegzetes koreográfia Krámer György irányításával. Mert ma este tényleg csak jobb híján lehet tapsolni a délibábos Hortobágynak (vagy fordítva), mert már a műsorpolitikából is több világlik ki, mint ami végül kisül belőle. A Mária főhadnagyban persze van sok beteljesült meg be nem teljesült szerelem, meg álruhák, félreértések és ármánykodás, ami lekötheti az embert, csak nem tudni, mi végre. Megismertük a '48-as események egyik fura sztoriját, mert – bár ez az előadásból nem derül ki – Lebstück Mária tényleg létezett, és valóban valami olyasmi történt vele, mint ebben az operettben. Szóval ennyit '48-ról.