Meg szeretném érteni, miért van arra szükség, hogy egy narrátor elmondja azt, amit a színpadon látni kéne. Mert úgy vélem, ha a színészek azt érzékelik, hogy egy külső hang elmondja helyettük, akkor nekik felesleges eljátszaniuk. Mert a néző ilyenkor hátradől, hogy úgyis mindent elmondanak, felesleges a játékból kikövetkeztetni bármit is. Az eredmény pedig, hogy nem is történik meg semmi: már az sem világos, hogy ki kinek a kicsodája, követhetetlenek a motivációk, követhetetlen a sztori. Persze, a Cseresznyéskertben nem a sztori a lényeg. Na de ebben az előadásban mi a lényeg?

Hát sajnos ez eldönthetetlen. Hol modoros fáradtság, hol düh, hol gúny, hol paródia árad le a színpadról, teljesen ötletszerűen. Keresem a választ arra, hogy Lipics Zsolt miért játszik egyszerre négy figurát Gajevként, hogy Bánky Gábor zombiként viselkedő Firsze most nevetséges, szánalmas vagy milyen, hogy Stubendek Katalin Ranyevszkajáján miért érzem úgy, hogy mindjárt rázendít Cecília valamelyik dalára a Csárdáskirálynőből, hogy Vidákovics Szláven minden elegancia és szerethetőség nélküli, merev Jasájába hogy tud beleszeretni Hekler Melinda naiv és romlatlan Dunyasája ilyen mélységesen, hogy Füsti Molnár Éva Sarlotta Ivanovnája miért csak egy bűvész, és miért tud előre beépíteni a házba tűzijáték-trükkberendezést, hogy Darabont Mikold karót nyelt, szigorkodó dominaként fellépő Várjájába honnan kerül érzelem a második felvonásban, hogy milyen jelentéses lenne Mikola Gergő munkáról szájaskodó Trofimovja, miközben sültcsirkecomb-darabok lógnak ki a szájából feszt, ha valamire használnák, ha valami közege lenne. Vagy mennyire jól működhetne Józsa Richárd feltörekvő (és e tekintetben önmagában kérdéseket is megfogalmazó, összetett) Lopahinja, ha valamihez képest jönne létre. Milyen jó lenne, ha fontos lenne, hogy kiderüljön, Urbán Tibor (Szimeonov Piscsik) mennyit tud a vidéki kisember kisszerűségéről.

Tulajdonképpen lehetne előadást csinálni akár úgy, hogy meghallgatjuk Tordy Géza hangján a történetet (nem értem egyébként, hogy ki ez a visszaemlékező, aki elmeséli a Cseresznyéskertet, és miért), akár úgy, hogy a színészek eljátsszák, de ez a hibrid megoldás teljesen érdektelenné teszi a színpadon zajló eseményeket. Mintha Dömötör Tamás vetítés és tévéforma nélkül a Sirály rémes koncepcióját ültetné át egy az egyben a pécsi színházba, áthangszerelve. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a színlapon olvasható műfajmegjelölés ("komédia") jegyében poénokat is be akart építeni a produkcióba (Köles Ferenc egyetlen burleszkfiguraként ábrázolja Jepihodovot), ám ezek öncélúan lezuhannak a padlózatra. Vélem, a komédia jegyében zajlik úgy a második felvonás, ahogyan: eszement jelmezbál, vad diszkómulatság megy végbe a lehúzott színházi függöny mögött, miközben az előszínpadon fokozódik a dráma (a lehetőségekhez képest). De ez nem komikus, nem vicces, hanem – ciki.

Hogy mit jelentenek az első osztályú vasúti kocsikból származtatható felnagyított fotelek a szoba berendezésében, arra már nem is keres választ az ember, tudomásul veszi, hogy itt minden ad hoc, különösebb összefüggés és rendszer nélkül, csak hát a színház az a hely, ahol ilyes összefüggésekre szükség van, enélkül nem jön létre az előadás. Hogy Pécsen valami létrejön, és nem fullad a totális érdektelenségbe, az kizárólag a mégoly szigetszerű, de jelen lévő és kitartó színészi ötleteknek és Csehovnak köszönhető, semmi egyébnek.

Ne legyen félreértés: a szűk félház és a meglehetősen lanyha közönségfogadtatás nem annak köszönhető, hogy Csehovot játszanak a nagyszínpadon. Hanem annak, hogy így játsszák. A tehetetlenség törvénye valóban játszik.