Mert az igazság az, hogy ma nincs vigyázó, bölcs hatalmasunk, aki az ájtatosság és kétszínűség ellenében rendbe tenné a vakhit burjánzó ostobaságából következő önsorsrontást. És nem, a Kaposvári Egyetem előadása korántsem az aktuálpolitika bulvárszintjén fogalmazza meg ezt az állítást, de Orgon vakhitre épülő személyes történetét transzparenssé és fájdalmasan jelenidejűvé tudja tenni, miközben nem felejt el szórakoztatni sem.

Ehhez pedig Kelemen József rendező elsősorban színésztanítványait használja, akik képesek közösen úgy megtölteni a teret, hogy ne hiányozzon semmilyen díszlet vagy profi jelmez; előbbi egy iskolapad és egy kisebb meg egy óriási, homemade kereszt, utóbbi pedig hétköznapi ruhadarabokkal, pontosan csomagolja a szereplőket jelenidejűen archetipikussá. És igaz, van halvány vizsgajellege az előadásnak azzal, hogy a zenekar szerepe az előadásban sokkal inkább betudható színészzenekari nyílt próbának, semmint elengedhetetlen dramaturgiai kelléknek, de ez legyen a legkevesebb, ugyanis sodró csapatmunka zajlik a színpadon, még ha erre egy kicsit várni is kell.

Az első húsz percben inkább a forma köti le a figyelmet, mint a kissé hangsúlytalan és jobbára színészkedősen modoros családi vircsaft, de már ekkor is felsejlik, hogy mind Szvetnyik Kata józan, szókimondó és tiszta tekintetű szolgálója (Dorine), mind Pallagi Melitta bakfis-darkos tinédzserméltósága izgalmas kifutással bírhat majd. Aztán kisvártatva megjelenik először Borsányi Dániel első látásra teljesen normális Orgonja, majd a kezdetektől is már pimaszul átlátszó Tartuffe, Domokos Zsolt, és elkezd igazán élni az előadás. Ehhez kell az, hogy Tartuffe gátlástalanul dagonyázzon győzelmében Orgon józan esze felett, és kegyetlen öncélúsággal alázza meg őt minden adandó pillanatban. Domokos érzi a teatralitásban rejlő humort, és jó érzékkel aknázza ki ennek lehetőségét folyamatosan, végig hozva a megbukását lehetetlennek gondoló, önelégült technokratát, ami izgalmassá teszi a _hit_ emberének alakját. A perverzió mindemellett olyan egyenesen következik belőle, mint az, hogy e gyenge pontját soha nem fogja észre venni. Hogy Piti Emőke Emirája, Orgon felesége ezt miért nem használja ki az első adandó alkalommal, az igazából nem derül ki, de ezt leszámítva szikáran játssza az egyszerre magabiztos és valahol mégis bizonytalan, okos nőt. A történet magától értetődő természetességgel való kortársítása talán Orgon lányánál bicsaklik egy kicsit, Mariane ugyanis korántsem tűnik olyan lánynak, aki valóban minden tekintetben alávetné magát apja akaratának, de Pallagi Melitta figurája olyan tisztán játszik a Twilighton szocializálódott kamaszlánylelken, hogy ezt könnyű elnézni az előadásnak. Fábián Szabolcs Cléante-ja abban segít, hogy a liberális-konzervatív konfliktus kidomborodjon, Goda Kata nem éppen eredeti módon macsó férfit utánoz Damis szerepében, Móga Piroska keresztény-konzervatív Pernelle-néje néhány percében is csak inkább karikatúra marad, de Mózes András Valérjának sem jut sok idő megmutatni magát.

Orgon pedig örömmel, önként és dalolva amortizálja le saját maga és környezte életét egy nem létező ikon miatt, amely ügyesen hiteti el magáról, hogy nagyobb, mint az ember, pedig csak egy meztelen király, semmi több. Mert józanodás jön. Mindig jött, most sem lesz ez másként. Csakhogy addigra nem biztos, hogy a Tartuffe-ök nem hordták-e már el téglánként a házunkat. És tették mindezt azért, mert mi akartuk. Ezen a ponton Damis a maga egyszerű módján, kérlelhetetlen józansággal, miközben kinyitja a nézőtéri ajtót, így szól: "Haza lehet menni." Na ja, ha van még hova.