Valahogy a szingliség itt nálunk inkább közelebb áll a Nyugalomhoz, mint a Bridget Jones naplójához, de ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy könnyed, humoros, minimál-lávsztorit elmesélni bármikor. David Greig darabja pedig egy kicsit legalább elüt a kliséktől, és nem két egymásnak való, helyes-kedves párt akar összeboronálni története végén, hanem két olyan embert, akik valószínűleg tényleg csak azért keverednek egymás mellé, mert így jött ki a dolog, de ezt végül is nem bánják - annyira. Mondjuk ez a tényleg talán túlságosan is hangsúlyos, mert így igazándiból nem tudni, miért is hajóznak el a nagyvilágba végül kettecskén, mert hogy elhajóznak, az már az elejétől nem kérdés.
Pelsőczy Réka és Kocsis Gergely értik a szerző fanyar humorát, csak pillanatokra szűnő iróniáját. Pelsőczy merev, a boldogságról már lemondott, a keresésbe is belefáradt Helenje tudja, hogy jobb parti, mint azt egy tesze-tosza, orosz regényekből tanult spleenségre hajlamos pasi megérdemelné, de Kocsis Gergely Bobja szerethetően esetlen, és baleknek azért nem balek. Helen és Bob egy bárban találkoznak, hogy aztán egy mérsékelten jól sikerült éjszaka után a véletlen kiszámíthatatlan kezeitől vezérelve ismét találkozzanak, és Bob autótolvajlásból szerzett temérdek pénzét a szabadság és a megvalósítani kívánt álmok eszméjétől vezéreltetve egy este, Szent Iván éjjele alatt elköltsék. Az egy más kérdés, hogy az a pénz nem is Bob pénze, de így legalább lesz miért a kontinensre menekülni, ahol aztán bármi megtörténhet.
Az este sodróan kezdődik, de aztán gyorsan lendületét veszti az egyre megszokottabbá váló keserédes humor, aminek színei csak részben sejlenek fel, és valódi kémiai reakciók nem igazán indulnak el Helena és Bob között, amivel ezt pótolni lehetne. A kartonból kivágott kellékelemek és a kihajtható díszlet ötletes, elrajzolt és barátságosan infantilis (díszlettervező: Taksás Mihály), a dalok viszont nem kezdenek el élni a színpadon (hogy ez a tucat-konzervzene miatt van, vagy mert a Sufni kis terétől ez a műfaj kissé idegen, nem tudni, de nem simulnak bele az előadás szövetébe). Az előadás egyébként is zeneileg meglehetősen eklektikus, aminek konkrét szándéka nem derül ki, így kissé idegen a vállaltan musicales dalbetétek mellé komolyzenei jelenet-aláfestéseket tenni, pláne a Carmina Buranát, ami önmagában is olyan súlyos, hogy majd leszakad alatta a Sufni.
Erdeős Anna rendezése elmeséli végül is Helena és Bob történetét, még ha az előadás apropója nem is derül ki – hogy miért pont ezt a darabot és miért pont így állította színpadra –, miközben teljesen kellemesen el lehet tölteni ezt a másfél órát. Végül is magányosak már voltunk, az eső meg esik, a boldogságra meg vágyunk, az iróniát szeretjük, és azt is, ha nem mi szerencsétlenkedünk az életben és bízhatunk abban, hogy lesz ez még máshogyan is. Legyen.
_2013. április 5._
