A népmesét Szálinger Balázs öntötte versformába, gyúrta át költészetté. A mesének több változata is fennmaradt (pl. Arany László feldolgozásában), sokan pedig Jankovics Marcell 1981-es animációs filmjéből ismerhetik. Itt azonban – a filmmel ellentétben - Fanyűvő és Fehérlófia nagyon is elkülönülnek egymástól. (Bizonyos értelemben Fanyűvőt éppen a főhős teremti meg, ahogy Kőmorzsolót és Vasgyúrót is, azzal, hogy nevet ad nekik.) A szöveg maga is a mitikus és a mindennapi ötvözete. Míg az első részben az előbbi, a másodikban, különösen a királylányos dialógusokban az utóbbi, kortárs beszédmód kap nagyobb súlyt, nem kevés humorral keverve. Az előadás fontos eleme Kovács Márton zenéje (amelyet a színpadon Rozs Tamás szólaltat meg), de a mantraszerűen ismételt dalszövegek mellett a színészek keltette ritmusok, zörejek is ide tartoznak.

Az Árvai György és Szűcs Edit által tervezett látványvilág egyszerű, ősi elemekre épít: kövekre, fára, földre, tűzre – és fémre. Nagyon szép a nyitókép: a fémvázas, fehérsörényű ló, hasában a magzatpózban várakozó Fehérlófiával, körülöttük a fáknak öltözött Karral, háttérben a földi világot jelképező barna, batikoltnak tűnő háttérrel. Az egyes látványelemeket következetesen viszik végig az egész előadáson. Csak egy-két példa: a fentről lelógatott, mindig akadályokat jelző méretes kődarabok az előadás végére a földre kerülnek; az anyaló keménységét és puhaságát jelző anyagok (fém és szőr) újra előjönnek a griffanyánál (fém és toll alakban). Azért a sok következetesség mellett jut hely egy fricskának is: a királylány(ok) selyemruhája szándékoltan kilóg ebből a közegből. Mindez kivetítéses technikával ötvöződik: a három (terepszínű öltönyökbe öltöztetett) óriás ténykedéseit az utazó ügynök bőröndjére emlékeztető táskájukból kibontott, és a háttérre kivetített terepasztalon kísérhetjük figyelemmel. A sárkányok pedig háromkerekű biciklin közlekednek. Ehhez a – több elemből és hangulatból összeálló, mégis egységes – látványvilághoz jól kapcsolódik a Hegymegi Máté által tervezett, szintén szertartásszerű, ismétlődő mozgásokból, stilizált verekedésekből és csetlő-botló szerencsétlenkedésekből összeálló koreográfia.

A Fehérlófia fejlődéstörténet (is) a javából. Tatai Zsolt ehhez hozzáadja a gyerek fejjel a falnak szertelenségét, a kamasz én már mindent tudok magabiztosságát, az elárult barát fájdalmát, a nőket eleinte mint idegen bolygókat néző ifjú értetlenségét. Mórocz Adrienn remekül hozza a három királylány háromféleségét, ahogy Pethő Gergő, Kemény István és Ács Norbert is a három „medve” háromféle butaságát és behemótságát. Bár azzal azért kelthetnek némi zavart a nézőben, hogy egészen a gaz árulásig inkább jószívű, mint gonosz óriásnak tűnnek – de hát neveljük az életre a gyereket…

Egyszóval akárhonnan is nézzük, Veres András csupa értékes alapanyagból dolgozott, és mindezt nagy odafigyeléssel illesztette össze egy olyan előadássá, amire mindenféle felsőfokú jelzőket aggatnék legszívesebben. Hogy mégsem teszem, az azért van, mert valahogy a tempója – főleg az első felvonásé – lassúbbnak érződik a kelleténél. Egy kisiskolás gyerekcsapat kellős közepén ülve néztem, így azt is tapasztaltam, hogy nem csak én érzem így, hanem ők is. Ennek persze az is oka lehet, hogy az első rész szertartásossága, szándékolt, mitikus lassúsága elég távol esik mindennapi mesetapasztalataiktól. Éppen ezért nagyon jó, hogy ilyet látnak, és hogy más tempót is megtapasztalnak, mégis, ezen talán még lehetne finomítani. De oka lehet az ismétléses szerkezet is, hogy több jelenet háromszor ismétlődik a behemótokkal, mire negyedszerre Fehérlófia megoldja a helyzetet. A második rész sodróbb lendületű, a királylány(ok) és a sárkányok előkerülése pedig már teljesen magával ragadta a gyerekeket.
Összességében azonban a Fehérlófia hagyomány és a modernitás szerencsés ötvözete, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt jó szívvel ajánlható előadás.