Mert amellett, hogy elismerésre méltó a kezdeményezés, egyáltalán az erőszak közbeszédbe való beágyazásának szándéka, afelett nehéz elsiklani, hogy az előadás tulajdonképpen nem tesz többet, minthogy elmond és ilyen-olyan eszközökkel illusztrál a valóságból vagy más alkotásokból átemelt szituációkat, szövegeket. Az erőszak rengeteg módjával találkozhatunk: van férfi, aki a feleségét erőszakolja meg, aztán hülyének nézik a bíróságon, hogy kiakad, amiért az nemi szervét a szájába nyomta, van olyan férfi, aki új barátnője kislányára izgul fel és látogatja meg esténként a hálóban, van olyan férfi, aki befenyíti újdonsült élettársa gyermekét és vele együtt a nőt is, van, aki csak hidegvérrel leszúrja feleségét az udvaron, van olyan nő, akit rituálisan aláznak meg a faluban, de van olyan nő is, aki felgyújtja férjét a fürdőkádban, vagy azt állítja, hogy hitvese az ágyról egyenesen egy baltába esett, vagy van gyerek, aki megöli az apját. Végighallgatva az impozáns gyűjteményt, amit az előadás felvonultat, azt hiszem, sokkal durvább dolgok történnek, mint amit az ember képes lenne kitalálni.

Élt például Pipás Pista, aki nők kérésére megölte azok erőszakos férjét – nem mellesleg olyan gyönyörben részesítette őket, amiről addig álmodni sem mertek. Önjelölt igazságosztó volt ő, akit valamikor a harmincas években kivégeztek. Valahol kötélre függesztése előtt derült ki, hogy valójában nő volt, becsületes nevén Fődi Viktória, akit bántalmazott a férje. Az emberben rögtön megmozdul a humanista gondolatokkal telepumpált erkölcsi érzéke és visszhangzik is a fejben a kérdés, hogy vajon Pipás Pista bűnös-e.

És lebegne még megannyi esetben is a kérdés, ha az előadás ezeket felvetné. De Bozsik Yvette rendezése csak addig merészkedik – kétségtelen, hogy ez is több sok eddigi próbálkozásnál –, hogy megmutassa a tényeket, hogy mik történnek nap mint nap. (Bár a Krétakör emlékezetes FEKETEország előadásának egyik eleme - Simek Kitti dala - ennél sokkal markánsabban vetette fel a kérdést.) Okokat, indítékokat, miérteket nem keres, nem vet fel, közben nem is botránkoztat meg a történetekkel – ezt persze ki-ki gyomra döntse el. Ez pedig így összességében színházilag nem túl érdekes.

Nem mintha Pető József sterilen modern látványa, amelyből remekül vág ki kis szeleteket a világítás, vagy Juristovszky Sosa hétköznapi, divatos jelmezei, amelyek könnyedén hoznak egy-egy figurát, ne lennének erre alkalmasak. Szituációk és kérdések nélkül azonban egy-egy történet hatásosságát erősen befolyásolja, hogy ki mondja. Rába Roland és Fullajtár Andrea – vérbeli színészekről lévén szó – magabiztosan, tudatosan és jó érzékkel bánnak a figurákkal, legyen szó szívtelen és brutális férjről, elnyomott vagy éppen öntudatos asszonyról. A táncosok esetében – mozogjanak bármily pontosan, beszédesen és hatásosan (Valencia James érzékeny és indulatos mozdulatsorát kísérő, levegőben lengő, fonott haja például nagyon megkapó, Vati Tamás pedig igyekszik súlyosan hozni az erőszakos férfi figuráját) – a szövegek viszont csak elhangoznak, és azt, amit a színészek tesznek hozzá, nem tudja pótolni egy-egy kitalált ritmusjáték vagy figurára utaló hangsúly. De erről nem feltétlenül a táncosok tehetnek.

Nyilván megfelelő kontextus vagy olvasat esetében ez sokkal jobban működne, már az is sokat lendítene a dolgon, ha a produkció megpróbálna befutni valami ívet (dramaturg: Szabó-Székely Ármin), de még azzal is beérné az egyszeri néző, ha legalább valami kapaszkodót kapna, hogy viszonyulhasson a témához. Nem felmentésre gondolok, éppen ellenkezőleg: segítségre, hogy minek a mentén vagy hogyan _lehet_ érvényesen gondolkodni erről. Persze a téma sokkoló és kényes – írni sem egyszerű róla, hiszen az ember, miközben nem akar megbántani senkit, ujjal sem mutogat szívesen, de valahogy mégiscsak meg kell fogalmazni a gondolatokat –, ennek ellenére egy-egy figurában még némi humort is sikerül belecsempészniük a színészeknek. Azonban kontextus nélkül annyira mégsem sokkoló a téma, hiszen semmi nem vesz rá arra, hogy igazán belegondoljunk.

Kapunk ugyanis egy meglehetősen széles spektrumú, dokumentarista igényű témaismertetést, amire persze mindenki azt mondja, milyen durva, hogy ilyen van, aztán kisétál és nem foglalkozik vele. Hiszen nincs semmi, ami másra késztetné – és ezt nem pótolja a zárásként a nézőtéren feltolt világítás (értsd: "Gondolkozzatok el!"). Mert egy témát nem elég feldobni. Ha valahogy nem rántják bele az embert, az van olyan kényelmes, hogy el is engedi a füle mellett, és miért ne tenné: eddig is ezt tette. Jó lenne, ha nem tennénk így, jó lenne, ha nem lenne ez az egész, és jó lenne, ha tudnánk valamit kezdeni erőszakos hajlamainkkal és arra alkalmas helyen vezetnénk le. De legalább meglebbent, hogy ez az egész létezik. Akár el is kezdődhet valami.