Tekintve, hogy Füst Catullusa nem éppen gyakran elővett darab, akár még vállalásnak is tűnhet a bemutatása – persze az egyszeri nézőt nem érdekli a dráma- és színháztörténeti vállalás, ő kapni akar valamit a jegyéért. Viszont ezen a vállaláson kívül roppant nehezen találni indokot a darab műsorra tűzésére. A történet szól sok mindenről: Clodia és Metellus tíz éve házasok, az asszony hat éve akarja megöletni a férjét, és nem mellesleg évek óta csalja – most épp egyik újdonsült szeretőjét, Egnatiust, a spanyolt vette rá, hogy végezzen férjével. Amúgy Clodiának évek óta viszonya van Catullusszal, a költővel, és azt tervezi, hogy Metellus megöletése után Görögországba költözik. A kis szálszövögetésbe néha beleszól a férj zsarnoki anyja, Flavia, Catullus titokzatos társa, Calvus és Tertullia, aki szerelmes a költőbe – néha még fel-felvillan Clodia féltő bátyja, Clodius is. Igazából senki nem tud szabadulni a lánytól, illetve valaki próbál, valaki nem, valaki tudja, hogy bele van zúgva, valaki csak úgy tesz, valaki csak azt hiszi, valaki meg csak a bugyiját akarja belülről megvizsgálni. Ebből végül sikerül odáig eljutni, hogy Catullus magára vállalja a férj megölését, ám a gyilkosság ünnepélyes estéjén – ugyanis Metellus, amikor megtudja, ki felesége szeretője, meghívja magukhoz vacsorára – a riválisok egymás megértő barátai lesznek. Végül is Metellus úgy dönt, hogy elég volt Clodiából, fejbe lövi magát. Aztán még valami lecsengés van a sztori végén, hogy Clodia végül Calvusszal utazott göröghonba, Catullus pedig magányában végül Tertulliára fanyalodott.

Azért írom ezt ilyen hosszan, mert sokáig tartott, mire kihámoztam. Hargitai Iván rendezése ugyanis valamilyen trükközés következtében, ki tudja, milyen megfontolásból, totálisan súlytalanná teszi a történet mozgatórugóját, Clodiát, és ezzel párhuzamosan, mintegy vezércselként minden valós viszonyt, kapcsolatot és kötődést mellőz. Mivel a komplett Catullust ezek mozgatják, el lehet képzelni, hogy mi maradt a darabból (dramaturgot nem jelöl a színlap, talán elkélt volna egy-kettő). Az eredmény egyébként nem annyira letaglózó, mint ahogy azt elsőre gondolná az ember.

Mivel valós viszonyok nincsenek felfestve a Kovács Yvette Alida által tervezett, üres, oszlopokkal tarkított, egy asztalt és egy ágyat tartalmazó térben, a színészek jobbára egy nagyszínpadra hangolt előadást kénytelenek eljátszani, hogy legalább úgy tűnjön, mintha történne valami, de ebben a fene nagy eljátszásban – esetünkben ehhez az is hozzátartozik, hogy a hosszában elhelyezett színpadon a rendező állandóan fel és alá sétáltatja, vagy éppen futtatja színészeit – azért születnek karakterjegyeket körültekintően tartalmazó alakítások – persze puszta formában maradva. Fillár István kiüresedettnek, megtörtnek és fáradtnak mutatja Metellust, aki már csak egy-két görcsös kirohanásra képes, Gula Péter elemien titokzatos és higgadt Calvus, Hámori Ildikó labilis érzelmi világgal támogatja meg a zsarnokinak tűnő anyát, Losonczi Kata viszont csak hamis hangsúlyokat és mozdulatokat talál a bővérű, színlelő és szerelmes Tertulliában. Horváth Illés ugyan a tőle már más előadásokban látott praktikákkal és gesztusokkal fogalmazza Catullus vívódásait, azért ezekből a vívódásokból jó párat el lehet kapni – például azt, ahogyan ez a heves ideggóc költő hirtelen megértő emberré válik. Kémia mondjuk nincs Catullussza és Holecskó Orsolya Clodiája között, de ezen az estén tán ez a legkevesebb. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy Holecskó kizárólag a karakterével van elfoglalva, hogy megtalálja azt a bizonytalan állapotot, amiben ez a nő egyszerre minden és semmi, amitől olyan, mint Psyché vagy éppen Sally Bowles. Holecskó ezt a feladatot amúgy sikerrel abszolválja, bár a lényeggel adós marad: azzal, hogyan képes ez a nő úgy csavargatni a férfiakat az ujja körül mint mentalista a kanalat. (Azon egyébként képes nagyon megütközni az egyszeri néző, hogy minden hirtelen hangulatváltozást, feszültséget kizárólag ordibálással hajlandóak kifejezni az alkotók).

A férficsavargatás viszont nem csak a színésznőn múlik, ugyanúgy a társakon és a közegen is. Ha pedig valami iszonyatosan hiányzik ebből az előadásból a jól vezényelt, viszonyokra épülő összjáték mellett, az a közeg – és az is csak azért, mert nincsenek viszonyok. Helyesebben kialakul valamiféle miliő, csak azt nehéz azonosítani: az előadás valami hardcore techno kíséretében, illetve egy falra vetített, zölden fluoreszkáló emberrel kezdődik. Aztán ez az illúzióromboló zene vissza-visszatér, felváltja egy csellószóló, a falra pedig hol zenélő emberek, hol házbelsők, homlokzatok vetítődnek. Tényleg nem tudom, miért. Nyilván valami trendiség, vagy a kortársiság egy nagyon félreértett, felszínes kifejeződése ez – a darab maga is a felszínen és nem tartalmilag van maiként megfogalmazva.

Az kétségtelen, hogy Kovács Yvette Alida divatos ruhákból összeturkált és vásárolt jelmezei jól állnak mind a szereplőknek, mind a karaktereknek, egy-egy kifejezetten jól néz ki, miközben mindegyik el is árul valamit viselőjéről. Nem mellesleg pedig a divatos szabásoknak hála az előadást sem érezzük magunktól olyan távol. Emiatt pedig hajlamos az ember belegondolni abba az érzelmi felhajtásba, ami előtte zajlik, csupán csak a lényeg hiányzik mindebből: hogy miért történik mindez és hogy mi közünk hozzá – pedig Füst Milán rengeteg erre utaló kérdést épített a darabba. Talán nem véletlenül.