Az áthallások nyilván nem véletlenek a Merlin, avagy Isten, Haza, Család című előadásban, amelyet a HOPPart Társulat és az Örkény Színház közös produkciójában látni utóbbi leszűkített nézőterén. Pedig egyáltalán nem direkt áthallások ezek, azonban Tankred Dorst az Európa-gondolat diszfunkciójáról írt posztmodern revüje még ebben a rövidített és töredékesített formában (Kertész Imre fordítását színpadra alkalmazta Gáspár Ildikó és Bánki Gergely) is képes jelezni, hogy a demokratikus átalakulás számtalan kérdést vet fel, amivel _foglalkozni muszáj_ – lenne. Ugyanis ha ez a tudatos kezelés elmarad, a demokrácia anarchiába, majd káoszba fordul, hisz az emberi természeten változtatni legalábbis elég nehéz. A hatalom mindig fújni fog a függetlenekre, a fiatalok mindig megkérdőjelezik a fennálló rendet, a paródia iróniába, majd cinizmusba fordul, hogy végül a tevőleges ellenállás forrása legyen, elveszítve minden humorát. Ekképpen Polgár Csaba rendezése nem mentes az öniróniától: az értelmiség (hm) felelősségében osztoznak a művészek is, paradox módon ennek a megmutatása jelzi azt, hogy az alkotók érzik és értik ezt a bizonyos felelősséget.

Igen, ilyen szempontból a Merlin az Örkény büszkesége lehet (különösen szembeállítva a Tangó sokkal szürkébb, izgalom nélküli, vékonyabb intellektuális-tartalmi szintet befogó előadásával), hiszen felnőtt színház ez, a maga összes gyerekességével, abszurditásával és hibájával. Mert nem hibátlan a produkció, talán nem is lehet egy ilyen eklektikus show hibátlan: az első felvonás második fele nagyon statikus, és Izsák Lili díszlete, amely magát a huszadik század második felét formázza – egy szikkadt lakókocsi, tetején a vörösen izzó villanyégők formázta ferde kereszttel: mintha a szocializmus korában hazahozott Szent Korona klerikális materializmusa létező paradoxonának sivárságát jelezné, nota bene ebben benne foglaltatnak egyéb olyan létező paradoxonok, mint a szocialista kispolgár –, amely amúgy az előadás háromnegyedében alkalmas közeget biztosít a játékra, egyszerűen nem elég a színpadon.

Az pedig nem a hiba része, hanem a sűrítés veleje, hogy szinte követhetetlen a sok-sok fonálon futó történet (ezek közül például Parzivalé szinte csak jelzésértékűen, Roszik Hella szomorúan magányos kereső jelenléte által jelenik meg, a szereplők egy része pedig az előadás kisebb-nagyobb részében mindössze vattaként növeli a tömeget, és kevesen reflektálnak erre jóleső pimaszsággal úgy, mint Takács Nóra Diána, aki szövegben kevesli szerepét), de az előadás tudja, hogy nem is ez a cél, hiszen voltaképpeni történet nincs, vagy ha van, akkor az a miénk, bretonoké, akik itt élünk, ebben a lakókocsiban, ami az éléshez tulajdonképpen elégséges: van egy mosdó, néhány ülőalkalmatosság, műanyag evőeszközök, szekrény, nem is kell más a létezéshez. Szereplőink birodalma tulajdonképpen ennyi, és hogy mivel is lehetne ezt megtölteni, mihez kellene az Eszme, mire is lehetne azt használni, jelen esetben a demokrácia, arról egyiküknek sincs fogalma sem. Ehelyett egyfajta szappanopera-életet élnek (a narratívák éppen azok, mintha valami graciőz tévésorozatot néznénk: harc a hatalomért, szerelmi háromszög, az apák ellen forduló fiúk), mi pedig látjuk, hogy ez csak a felszín, és már-már feszengve keressük a mögöttest, a célt, várjuk, hogy Merlin, vagy nemzője, az ördög fellebbenti a fátylat, mi végre is ez az egész, de nem.

Ehelyett vannak dalok (jellemzően a huszadik század második felének hangkulisszája elevenedik meg a Queentől Kovács Katin át a Vámosi-Záray házaspárig és a Titanic betétdaláig, ezen kívül egy-egy kórusmű hangzik el), amit a kiváló muzikalitású társulat hol reflektív elemként, hol ellenpontozásként jelenít meg, és ez a színesítés, az agyeldobás nem töri meg elég sokszor az első felvonást (a másodikban ez az egyensúly remekül megvan). Viszont a társulat remekel, és pontosan tudja, hogy tétje van mindannak, amit tesznek. Ezzel a tudattal tud teljesen alkalmatlan Artus király lenni Terhes Sándor, az ország jobbítása iránt eltökélt (de ennek tartalmáról és irányáról keveset sejtő) Merlin Szandtner Anna, szakszerűen bohósággal kétségeket ébresztő Lucifer-paródia Vajda Milán, tehetetlenül romantikus szerelmes Sir Lancelot Friedenthal Zoltán, a Nagy Generáció előjogaiba beletespedett lovagok Gyabronka József, Baksa Imre, Herczeg Tamás, praktikusan gondolkodó Guinevra Kiss Diána Magdolna, szerelmi csalódásában önnön nyelvét premier plánban és átélten kivágó asszony Szilágyi Katalin, és a gátlások nélküli, valódi előképek nélkül, ekképpen a tiszteletlenség kultúráját magáévá tevő felnövekvő generációt képviseli Máthé Zsolt, Bánki Gergely és Barabás Richárd, továbbá a kívülről mindent jobban tudó, ám a közegbe beleszürkülő -gall- francia jogtudósnő Bíró Kriszta.

Az pedig, hogy az előadáson jócskán vannak üres helyek, csak azt bizonyítja, hogy amiről a Merlin, avagy Isten, Haza, Család állít, nem valami elvonatkoztatott posztmodern művészi találmány, hanem hogy mindaz, amit az Isten, a Haza és a Család társadalmi szinten képvisel, válságban van. Az pedig már a mi felelősségünk, hogy ezzel nem szeretnénk szembenézni. Polgár Csaba szolid nézőtéri fénnyel emlékeztet rá, hogy mi, bretonok vagyunk a színpad és a nézőtér szintjén is, hogy ezzel tennivaló van, hogy nem külső nézői vagyunk a játéknak. A gesztus több mint jogos, épp ezért lehetne erősebb, legyen erősebb, legyen sokkal-sokkal erősebb, mert nagy szükség van (lenne) rá.