Az újcirkusz lényege ugyanis, hogy valamilyen – nem feltétlenül, sőt, általában nem lineáris – dramatikus egységbe rendezi a cirkuszi mutatványok elemeit, így konvertálva a mutatványt színházzá. Ehhez igen kevésnek mutatkozik az, hogy az előadásban elvétve akadnak olyan jelenetek, ahol a magasban gyakorlatozó artistákat szomorúan nézi egy csapzott szárnyú madár, amely hatalmas és kókadozó fekete tollazatával oly letört attól, hogy ő nem lehet a magasban, mint egy gazdájára tekintő ijedt Pokémon a vesztes harc gyászos kudarca után. Merthogy a tematika: az ember repülni vágyik, de nem tud. Jó, tényleg nem kell föltétlenül az első nekifutásra valami mélyen eredeti problémával előállni, de ez körülbelül olyan, mintha egy prózai előadás a verbalitásról vagy a szöveg erejéről szeretne megfogalmazni valamit – kénytelen-kelletlen megfog, hiszen erre épül. Az artisták munkája pedig arra, hogy dacoljanak az elemekkel. De igazából az első néhány jelenetnél még úgy is tűnik, hogy komolyan át van gondolva a téma, ám amikor komplett mutatványok 80 százalékban kortárstánc-koreográfiákra épülnek, vagy épp a szellemesség igényével intermezzók kandikálnak ki a téma alól (groteszk rizsporosparókás habcsókfigurák diszkréten pajzánkodnak, ami persze összefüggésbe hozható a repüléssel, de semmi esetre sem _így_), akkor már tényleg teljesen rendben van, hogy jön egy ember egy óriási karikában, és előad egy szép gyakorlatsorozatot. Cirkusznak teljesen rendben van, újcirkusznak nem éppen.

Pedig Vági Bence rendező jól használja teatralitásra a Fesztivál Színházat, az első percekben misztikus fények és zene kíséretében a Mad Max-es utánérzetre maszkolt, illetve öltöztetett szereplők hatásosan kezdik el belakni a teret (bár ha nem _lények_, hanem _emberek_ érkeznének a színpadra, talán a forma mellett a tartalomra is nagyobb igény támadt volna). Kétségtelenül látványos produkció a Cirkusz az éjszakában: Kasza Emese jelmezeiből árad a trendiség (nem az ő hibája, hogy ez parttalan), Csanádi Judit díszlete nem tolakodó (bár kissé közhelyes az elhagyott sikátorok megidézése), Pető József jó ízléssel bánik a hatalmas lámpaparkkal, tehát jól kivitelezett képekben nincs hiány. A klasszikustól a zúzós elektronikus zenéig terjedő hangdizájnért Fiddler (Terjék) Gábor (elektronikus hangszerelő) illetve Sárik Péter felel, és mindkettő kellőképpen hangulatteremtőnek bizonyul.

A közönség pedig hálásan fogadja a mutatványokat, amiért a Baross Imre Artistaképző Szakközépiskola végzős hallgatói keményen meg is dolgoznak. A fiatal artisták profin hajtják végre a feladatokat, legyen szó levegőakrobatákról vagy egyensúlyozó művészekről, bár sokszor nem tudják kitartani annyi ideig a mutatványt, hogy az a szó legszorosabb értelmében _lélegzetelállító_ legyen, és kicsit túlburjánznak a produkcióban a táncbetétek. És mindez valami földöntúlinak szánt stílusban, valami nagyon kamaszos esztétikával van megfogalmazva, amiben a nem cirkuszi elemek vagy bugyutácskán elrajzoltak vagy jelentésesen vontatottak és kimértek, amitől az egész valahogy maníros lesz. Meg kissé giccses. Mert nem lehet egy egyébként elképesztően kidolgozott férfi felsőtestet végig arra használni, hogy szomorkodó Hulkként deltáskodjon a színpadon jelenetről jelenetre, de ez a formai vonalvezetőnek előlépő statikus, távolba meredő erő- és energiademonstráció talán csak azért sok, mert ha nem is az egyetlen, de messze a legaktívabban megfogalmazott színpadi jelentés, ami az előadás előrehaladtával és a dramatikus igény folyamatos feladásával végül is igen egysíkúvá válik. Ebből Balogh Anna narrátor-énekese kellene, hogy kiutat mutasson, de dalai inkább megmaradnak érdekességnek, semmint szerves előadáselemnek, ő maga pedig idegenvezető helyett idegennek.

A végén megint jön egy teátrális kép, és a felhők fölé repít minket az előadás egy hatalmas fólia segítségével, ami megint csak jól kivitelezett, hatásos effekt, és legalább kicsit visszautal az eredeti témafelvetésre, bár inkább csak az élmény szintjén. Mindemellett fontos, hogy egy jó cirkuszi produkciót láttunk, aminek minden eleme iránt ugyanúgy lehet lelkesedni, mint a cirkuszban. Azt meg érdemes remélni, hogy a műfaj fejlesztése tovább folytatódik majd, de talán kicsit több színházi igénnyel.