Szóval ebben a közegben itt van tizenegynéhány fiatal, és ifiszínpadot csinálnak, talán mert tudják, hogy játszani nem csak jó, hanem érdemes is, és a plakáttalanság ellenére talán érdeklődők is akadnak. És ha akadnak, jól járnak, mert azzal együtt, hogy a fellépők egyáltalán nem profik, az estnek színházi értelemben is van tétje, és ez nem kevés. Mindez annak köszönhető, hogy Szegvári Menyhért rendezi őket, a fene tudja persze, mennyire lehet ezt rendezésnek nevezni, hiszen ez tanítás és nevelés és ismeretátadás és tréningezés és ki tudja még mi minden egyben, de a lényeg, hogy a Piotr Ohey mártíromságának értelme van a színpadon lenni, és ez önmagában értékes színházi élményt jelent. A társulat ugyanis nem véletlenül vette elő a darabot: az állampolgár lakásába szó szerint benyomuló államhatalom nyomasztó élménye jelenik meg, ami nem aktualitás nélkül való dolog mostanában. Persze az alaphelyzet abszurd: az Ohey (lengyelül körülbelül "rendben" jelentéssel bír a név) család fürdőszobájába beköltözik egy tigris, amely folyományaképpen a tudomány, az adóhivatal, a közoktatás, a közegészségügy, a diplomácia és a művészet képviselői zaklatni kezdik a családot, desőt egyesek lecövekelnek a lakásban, mi több, átjáróházzá változtatják azt, beavatkozva és illetékteleneket beavatva Oheyék legbelsőbb magánéletébe, legintimebb létezésükbe. És Ohey nem tud nemet mondani, csak igent, pedig az ellentmondás akár az életet is jelenthetné számára. De nem – az ember nem tudja megtagadni magát, pláne nem akkor, ha a hatalom kér tőle, ha kecsegtetik, ha parancsolnak, ha valódi választás nincs is. Pedig akkor is nemet kéne mondani, amikor elvileg nem lehet (pedig muszáj), hiszen a nemet mondás lehetőségét az ember teremti meg, nem más. Az előadás pedig elvezet a tragédiához, amit a rendezés az elmenés, illetve ezen továbbmenve az önerős újrakezdés, az alapokhoz, a természethez való visszatérés szükségességének jelzésével fejel meg, mintegy a történések lehetséges és evidens konklúziójaként – így nem tragédiával zárva, hanem a lehetséges folytatás módjának felvetésével elvágva a történetet.

A Szuszogó Színház társulata mindezt igen egyszerűen, alig néhány eszköz segítségével kelti életre, két emelvény a két szobát jelzi, a játékosok a tér két szélén ülve mindvégig jelen vannak (ekképpen rítussá, közös tetté avanzsálódik az előadás), groteszk, karikatúra-jellegű jelmez segíti az elrajzolt, felnagyított tulajdonságokkal bíró karakterek megjelenítését. Arláth Dominik, Bukta Bence, Buzsik Mária, Horváth Ádám, Hrozik Márk, Járdán Eszter, Kadlót Zsófia, Oláh Enikő, Szalkai Balázs, Szegő Gergely, Vasas Edina és Vígh Szilvi erőteljes koncentrációval vesznek részt a játékban, kifejezően és artikulálva beszélnek, és itt nem kéretik számon a szövegmondás, beszéd- és énektechnika, hiszen amatőr társulatról van szó, de azt a megjegyzést nem állom meg, hogy az érzelmek hangsúlyos eljátszása a színpadon fölösleges, azt megteszi a közeg és a darab. Ezek azonban a rutintalanságból adódó sajátosságok, és nem feledtetik az együttjátszás erejét, a szándék kétségtelen meglétét, a lelkesedés tisztaságát és az alapvetően színházi jellegű megközelítés mindenek feletti helyességét.

Hiszen egy diákközösség ilyen előadása szükségszerűen párbeszédhez vezet, és mivel a Piotr Ohey mártíromsága határozottan és relevánsan állít dolgokat a világról, a kommunikáció a nézők és a játszók között elindulhat. Ezzel pedig a színház beteljesíti a küldetését – és ezért másodlagos a színészi játék perfekciójának hiánya, ha egyszer az alapvető színházi fogalmazás elidegeníthetetlen sajátja az időben, térben, szellemben egyaránt mértéktartó és érvényes előadásnak.