Elżbieta Chowaniec lengyel drámaíró műve több mint pontosan hozza ezt a témát. Négy generáción ível át benne az élhetetlenség, és amikor a negyedik végre megpróbálna valamit tenni, a többiek egyként húzzák vissza a posványba. Mert itt egészen eddig a pillanatig minden posvány: van egy magát úrinőnek képzelő, valójában tehetetlen, szegény és alkoholista anya, annak egy rá semmilyen szinten nem hasonlító, éjjel-nappal dolgozó, rideg, praktikus és tárgyilagos lánya, annak egy rá semmilyen szinten nem hasonlító (a nagymamára annál inkább emlékeztető) pénzszóró, alkoholista, mulatozó lánya és végül annak egy rá semmilyen szinten nem hasonlító (a nagymamájára annál inkább emlékeztető), frusztrált, távolságtartó, tényszerűen fogalmazó, rendesen dolgozó lánya. Minden második generáció hasonlít egymásra és minden következő az előzővel teljesen szembemegy. Talán mondani sem kell, hogy senki nem ért senkit és mindenki úgy gondolja, hogy neki van igaza – ez egy családon belül különösen tragikus helyzeteket eredményezhet. És ezt senki nem rest alkalomadtán bizonygatni, ahogy nem restek puszta jószándékból megpróbálni megváltoztatni a másik életét. És igen komikus, amikor az alkoholista, gyermekével nem törődő nagymama előrukkol azzal a meglátásával, hogy nem szabad inni, és unokája lesz szíves gondolni a gyermekére.

Tokai Andrea nagyon pontosan érzi ennek a nőnek az önmagát teljesen félreértő életkajtatását, az ebből fakadó emberi tragédiát és mindennek a komikumát. A színésznő gyors egymásutánban képes az ifjúságát megélő és élvezni akaró fiatal nő, az anyaságot teljesen félreértő nő és életét totálisan tönkrevágó nagymama lenni. A lányát alakító Borbély B. Emília egy szikár, kötelességtudó és ebben az érzelmeket teljesen kizáró karaktert hoz, akiben mindezek ellenére ott van egy szerethető és érthető ember. Az ő lányát alakító Lőrincz Rita amolyan polgárpukkasztó punk, akinek minden igénytelensége és elhagyatottsága belülről fakadó lázadás, amiben nem kevés szerepe van az egész életen át táplált szeretethiánynak és annak, hogy úgy volt meg mindene, hogy közben valójában nem volt semmije. Az ő lányát alakító Tar Mónika ugyan a gesztusok és mozdulatok szintjén nagyon kifejezően hozza a frusztrált és érzelmileg leginkább egy gyorsfagyasztóra hasonlító marketingest, de a színésznő nem képes mindezt egységgé és emberré formálni. Tar játékában a gesztus csak gesztus marad. Közben a színésznő úgymond tehetetlensége valójában jól áll a karakternek, de ez valahogy teljesen helyzetidegen. Legalább annyira, ahogy Borbély B. sem tud sok mindent kezdeni azzal a helyzettel, amikor karaktere állandóan a lányát fenyegeti. De ez nem meglepő, ugyanis az előadás a tetőpontokon valahogyan kipukkad.

Bár Koltai M. Gábor rendező láthatóan nagyon precízen és fokozatosan építi fel a szereplők sorsát, Sediánszky Nóra dramaturgiai munkája pedig pontos elemzésről tesz tanúbizonyságot, az _egész_ szintjén az előadás valahogy mégsem látszik működni. Iuliana Vâlsan ketrec határolta és praktikusan felosztott, kellékekkel agyonpakolt és fokozatosan feltárulkozó díszlete ugyan egyszerre hozza a darabhoz szükséges absztrakt és konkrét tereket (Chowaniec darabja egyszerre használ monológokat az egyes sorsok bemutatására és szituációkat, mintegy prezentálva, hogy az elhangzott történetek hová vezetnek), de valami szín, illetve életszagúság nagyon hiányzik a színpadról.

A ritmusos, dallamos, hol pop-, hol elvont dallamokra építő zene ugyan könnyít a pillanatokon, a Gardéniák mégis annyira nyomasztó és kilátástalan az első pillanattól az utolsóig, hogy egyrészt az egyszeri néző így – érthető okokból – nem szívesen megy bele a játékba, másrészt nemigen van játék, hiszen nincsenek valóságos konfliktusok; ez a fajta kilátástalanság tökéletesen állandó. Így érthető, hogy Borbély B. felháborodott kitörései miért annyira műviek és idegenek: annyira mélyen van mindenki, hogy a színésznő már nem tudja fokozni a feszültséget.

Mindezek ellenére a sorsszerűség, amit az előadás végigvezet, ahogyan generációról generációra adogatja tovább a kilátástalanság labdáit, nem csupán megkapó, de nehéz elvonatkoztatni attól, hogy ennek mi is a részesei vagyunk. Az előadás nyomasztó jellege azonban sokszor inkább nehezíti, hogy mindez meg is történhessen. Mert bár sokszor kilátástalan az ember helyzete, a mi kilátástalanság-érzetünk mértékét tekintve legalább időnként változik.

_(2013. április 3., Szkéné Színház, Budapest)_