„fuldokolva kell
egymás ellen élnünk-halnunk!
Szívünk megremeg.”

Mert van itt fuldoklás, egymás ellen élés-halás bőséggel, és tényleg, még a szív is ott dobog a zenében, ott pulzál, fényesedik és halványul a színpadra kilépő Frenák Pál fekete kabátja alatt, sőt, még a kezében is, mert ha a szívsebészek megtehetik, hogy a kezükbe fogják a testből kiemelt szívet, ő is megmutathatja a magáét. Különben meg nem mutatja meg. Se ő, se a táncosok: mintha az X & Y éppen arról szólna, hogy a sokféle függés és meghatározottság mellett az érzelmeknek már nem jut hely az életünkben.

A két táncos, Marie-Julie Debeaulieu és Holoda Péter a nyitóképben a hálóban kuporognak, és a háló az előadás jelentős részében meghatározza a mozgásukat: kibújnak belőle és rájuk tekeredik, hurkokkal, hevederekkel kapcsolódnak hozzá és szabadulnak tőle. A fizikai teljesítményt nézve is nehéz terep ez a folyton ingó-mozgó alkotmány, de a táncosok itt is éppen olyan meggyőzőek, mint akkor, amikor már biztos talaj van a lábuk alatt. Kettősük valamiféle (anti)fejlődéstörténetet is leír: a hálóból kiesés a hálólét minden nehézségével, vergődésével együtt is védettebb állapotnak tűnik, mint amikor úgy térnek vissza, akár a régi Delta elején a jeges északi (vagy déli?) sark felé kínnal-keservvel, na meg síbotokkal törtető felfedezők. Vagy amikor ironikus fricskaként negédesen könnyed táncba kezdenek. Sok minden megtörténik köztük attól kezdve, hogy a másikról tudomást sem vesznek, a másik testi birtokbavételéig, de ebből a sok mindenből hiányzik a valódi intimitás, a fizikai meghatározottság és vonzódás mellől az érzelmi odafordulás.

Kérdés, hogyan viszonyul egymáshoz kettősük és a koreográfus kétszeri, személyes megjelenése a színpadon. Közvetlen kapcsolat nincs közöttük, ilyenkor a táncospár eltűnik a színpadról, vagy háttérbe húzódnak. Frenák szikár alakja, markáns arca már önmagában is magára vonja a figyelmet. A hálóból kieső emberpár képe pedig szükségszerűen felidézi Lucifert, főleg az első, szándékosan titokzatosra hangolt megjelenésénél. Másodszorra is sokat, az emberpár öntudatlan ösztönösségénél jóval többet tudó erőként jelenik meg. Ő azt is tudja, amit mi ekkor még nem, azt a lehetséges magyarázatot, amit az előadás X és Y örök harcára ad, és amit talán elárulni sem illik a reménybeli nézőnek. Talán csak annyit róla, hogy ez a magyarázat összecseng a címmel, és kapcsolódik a háló egyik lehetséges jelentéséhez is.

Míves, minden ízében kidolgozott, nagyon tudatosan építkező előadás az X & Y, kiváló táncosokkal, mozgás, zene és látvány szinte hibátlan összhangjával. (Ahol a szinte csak annyit jelent, hogy hibátlan talán nem is létezik.) Csak – hogy a vershez visszatérjek – a szívünk nem remeg. Persze, lehet, hogy éppen ez volt az alkotók szándéka. Hogy hiába teszik ki elénk, az is csak egy izomcsomó, amit biológiai és fizikai törvényszerűségek mozgatnak. Mégis marad valami hiányérzet az egész után, amin még az sem segít, hogy a tapsrend alatt végre megnyugodhatunk, mert akkor már hiába nem tartják a tenyerükben, hiába nem pulzál és nem világít, és hiába nem halljuk a dobogását, az arcukon látszik, hogy van szívük.