Mivel azonban ez a befejezés magát a történetet teszi teljesen értelmetlenné, kénytelenek lennénk e zárlatot valamiféle jelenidejű reflexióként kezelni, de ha ezt megtennénk, annyira primitív vulgárpolitizálásba csapnánk, ami igen méltatlan lenne. Egyszerűen nem képzelhető el, hogy a Radnóti Színház komolyan ilyen üzenetet szeretne küldeni közönségének, ami ebből kiolvasható, és nem a tartalma, hanem a direkt pártpolitikai párhuzam miatt, ami suta, szerencsétlen és kínos, és emiatt abba is teljesen fölösleges belemenni, hogy mennyire igazságos. De hogy ez legyen egy, látszólag a harmincas évek filmjeinek világát, hangulatát, szereplőit felidéző (és feltételezem, szándékai szerint arra a _jelenből_, vagyis a darabbeli _jövőből_ reflektáló) darab _slusszpoénja_, az egész egyszerűen lehetetlen.

Persze, a színház a lehetetlent lehetővé teszi, és íme, Nényei Pál darabja is a színpadra került, és esküszöm, azóta gondolkodom két dolgon, amióta láttam. Egy: vajon volt-e bárkinek bármi célja ezzel, azon kívül, hogy valami könnyed-zenés (ám a művészi látszat érdekében aktuálpolitizáló vörös farokkal bíró) közönségvonzó bohóság legyen repertoáron; kettő: hogy lehetett ezt a remek ötletet, miszerint a kor meghatározó színészeinek képében játszanak a mai színészek egy korabeli melodramatikus komédiára hajazó abszurdot (amely egyébként a színlapon föltüntetett igényt, miszerint fölfedezhetők társadalmi-kulturális párhuzamok a harmincas évek és jelenkorunk között, még akár be is teljesíthette volna), ilyen bugyután és semmitmondóan kidolgozni.

Ugyanis két dolog rettenetesen hiányzik Göttinger Pál leginkább sűrű technikára építő, igen zárt közeget létrehozó rendezéséből. Egyrészt a humor – nem akarok igazságtalan lenni, van benne humor, de ennek a revünek akkor lenne értelme, ha megszakítás nélkül hatás áradna a színpadról, elsődlegesen komikus hatás (vad, expresszív ötletekkel, gyorsan és ritmusosan); másrészt a reflexió. Ugyanis bármilyen vaskosan mutat rá a rekultiváció alá vont Kossuth tér akkori és jelenlegi állapotának összhangzatára a darab (a végejelenetről nem is beszélve), valódi reakció nincs erre vonatkozóan, az előadás nem állít a világon semmit, ennélfogva minden tartalom jobbára érdektelenné válik.

A mondanivaló kényszere nemcsak az előadás befejezését, de a keretét is agyonnyomja: Horgas Péter a gigantikus tengerésztiszti zakó mellé sok emberméretű ruhát varrt össze, ez a függöny veszi körbe a teret, amelyben felül a zenekar, alul meg egy statikus, felnagyított filmszalag kap helyet. A függönyön rések, illetve jobbra egy ajtó, a zakó mögött pedig egy hátsó színpad található, illetve az előadás elején egy mozit jelző bábszínházi konstruktum áll középen, ez utóbbi egyébként a produkció legjobban működő része, ha az ott mutatott formavilágot vinné végig az előadás, talán működne is, bár ezt már nem tudjuk meg. Mindazonáltal ez a jelentéses tér egyszerűen nem élteti a játékot, minden kötött, minden zárt, semmiféle szabadsága nincs a sztorinak, ami így ott sűrűsödik az apró színpadon, annak esélye nélkül, hogy valódi kapcsolatba kerülhetne a közönséggel.

Pedig Katona Gábor stílusos, a darabhoz illeszkedő – és a színpadi játékra vonatkozó reflexiót unikális módon nem nélkülöző! – koreográfiái, Bujdosó Nóra a kor kliséit látványosan hangsúlyozó jelmezei, illetve a Dinyés Dániel vezette zenekar (akiket azért nem tudok név szerint felsorolni, mert a Radnóti tábláján nincs kinn a napi beosztás, csak a kettőzés) a legmesszebbmenőkig hozzák a hangulatot. A dalok egyébként valóban olyanok, mintha egy harmincas évekbeli filmből léptek volna elő, felismerhető egy-egy dallamnyi Eisemann és más, kár, hogy a zenekar és a színészek énekének hangosítása nem eredményez kiegyenlítettséget, így a Hajós András elkövette szövegek egy részét nemigen érteni, amit meg igen, arról talán annyit lehet mondani, hogy prozódiailag korrekt, valódi dalszöveg.

Értelme meg úgysincs az egésznek, legalábbis visszamenőleg tényleg semminek, hiába záporoznak a fordulatok brazil szappanoperát megszégyenítő sűrűséggel, és ezt a közönség nem veszi jó néven. Nem azért, mert ne lehetne ilyet csinálni, a Gyaloggalopp óta nem tabu (a mainstreamben sem) nem befejezni valamit, már akkor, ha a nem-befejezés következik mindabból, amit addig láttunk. Nem a kiszámíthatóságot reklamálja az ember, hanem a rendszer hiányát. Ez a közönséggel olyan pimaszság, mint amikor a tévében Pamela Ewing egy reggel arra ébredt, hogy egy éve könnyek közt eltemetett Bobby férje a zuhanyrózsa alatt él és virul. A Dallas sorozat alkotói – korábbi tévedéseiket globálisan helyrehozandó – azt akarták lenyomni a népek torkán, hogy az előző évad minden történése, fordulata és epizódja csupán Pamela álma volt, az eredmény a nézők elfordulása a sorozattól: a közönség joggal érezte úgy, hogy át van verve, a sorozat túllépett a saját maga létrehozta szabályokon, és ez megbosszulta magát.

A saját szabályait nem egyszerűen túllépő, hanem igazán föl sem építő Mozgófénykép persze nem sorozat, nem kell félni, hogy a következő részre nem marad ember. Az viszont biztos, hogy akik miatt a nézők visszajönnek legközelebb is a színházba, azok a színészek, mert az átjön, hogy ők elképesztő energiákat mozgósítottak, elfedendő az előadás lehetetlenségeit, egyenetlenségeit, gránátjait és atombombáit. Őket sem sorolom fel név szerint, tisztességes és elhivatott munkát végeznek mind, hálás lehet nekik a szerző, a rendező, a színigazgató: mentik a menthetőt és a lehetségességig álcázzák, amit lehet – ahogy lehet. Ugyan nem feladata az egyszeri nézőnek ebbe beleszólni, de talán annyit megérdemelnének, hogy valaki, akinek ez tisztje, keres ennek a darabnak az ő munkájukhoz méltó, rendes, korrekt befejezést ehelyett a - mondjuk ki - színházi blöff helyett. Legalább. Aztán másik darabot is.