Kiss Csaba rendezése úgy viszi színpadra a Hamletet, hogy annak gyakorlatilag a felét sarokba hajítja. Horatiónak és a sírásóknak nyoma sincs, se a katonáknak, de még Fortinbras sem vételezi szemügyre az egymás vérében úszó királyi családot. A szereplőkkel persze jelenetek is hullanak a porba, de a megmaradtak dialógusai is a nagyvonalú húzás áldozatai lesznek, nincs például háború, Claudius nem merül alá olyan mélyen bűnei tengerében, amikor az éghez fohászkodik, Polonius nem osztja a tanácsokat olyan gátlástalanul, de még Hamlet kérdésözöne is töredékére osztódik, Laertesből pármondatos szerep lesz, Gertrúd pedig szinte szótlan anya. A végtelenségig lehetne sorolni, hogy mit hajított a szemetesbe Rácz Attila dramaturgiai ollója, amely ugyan megdöbbentő és elismerésre méltó bátorsággal szabta át Arany János fordítását, csak épp azt nem nézte meg senki, hogy mi maradt a szövegkönyvben. Hát, alig valami.

Az átírással persze semmi probléma, miért ne alakítgathatná színházi ember saját kénye-kedve szerint a kezébe akadó szövegeket, a probléma azzal van, hogy a kihúzott részeket nem jelzi vagy helyettesíti semmi, és így nemigen van darab, amit el lehetne játszani. Stációk vannak: egy ragaszkodó és mindenki ölébe ugró, másszor meg megbántott Opheliát (Lovas Rozi mindent megpróbál megmutatni ebből), egy hedonista, majd megtört Gertrúdot (Varjú Olga szélsőségek között ingatja karakterét) látunk, Laertes csak kétszer villan a színen, egyszer morózusan, egyszer meg sokkolóan hisztérikus indulattal (Simon Zoltán igyekszik indokolni a semmiből előtörő indulatot), a minden lében kanál Polonius csak néhány lében kanál, és abból sem derül ki, hogy mi a viszonya a világgal, márpedig ha valami, akkor ez veleje a karakternek (Szegedi Dezső amúgy egy nagyon szimpatikus és törődő apát alakít), Claudius meg sem nem trónbitorló, sem nem számító, neki kellett valami és elvette (Gáspár Tibor szenvedélyes megalomániásnak mutatja a királyt).

Rusznák András hangsúlyaiból és gesztusaiból úgy tűnik, hogy egy roppant bensőséges, intim, ugyanakkor állandóan gondolkodó Hamletről szeretne számot adni, aki nem él át nagy viharokat, csak teszi, ami a dolga, amiről úgy érzi, hogy a dolga volna. És igazából a színész nemigen hibáztatható azért, hogy mindebből egy betű sem jön át, hanem minden gondolata lehull a forgószínpadra (egyedül a "Lenni vagy nem lenni" monológból hallhatóak ki kérdések). Hiszen ezzel nincs egyedül az előadásban. Ezen nem segít a Csarnok borzasztó akusztikája, aminek hála a szövegek majd felét alig lehet hallani – szó mi szó: amit lehet hallani, azt meg nem lehet érteni, Arany János nagyszabásúan átdolgozott, ám archaikus fordítása nagyon furcsán cseng ebben az intim és meghatározhatatlan térben. De az is tény, hogy Arany szövegét valószínűleg csak úgy érti akár egy kicsit is a néző, ha a színész nagyon tudja, hogy miről és hogyan beszél.

Itt ilyen nincs, vannak hatalmas érzelmi kitörések, szenvedélyek jelzései, ami egyrészt ezt nem képes megteremteni (és a kiesett szövegek helyére bekerülő némajátékok egyáltalán nem árnyalják az indítékok nélkül maradt szereplőket), másrészt azt a kérdést sem válaszolja meg, hogy mit is nézünk tulajdonképpen. Mintha Kiss Csaba rendezése nem bízna sem a színészekben, sem a szituációkban, illetve mintha végig csak azzal lenne elfoglalva, hogy valahogy elnavigálja és szerves részévé tegye a Hamletet ennek az egyébként nagyon impozánsnak látszó színházi térnek. Ötletek vannak is hozzá: forgó körszínpad, leereszkedő drégerek, függönyök, mobil emelvény (látvány: Berzsenyi Krisztina), csak éppen ezek az ötletek mellőznek bárminemű _színházi_ rendszert. Például: miért kezdi el boldog-boldogtalan instruálni az érkező színészeket? Ha a kezdéskor bent lévő szereplők színészek, a kívülről érkező Hamlet micsoda? Ha Claudius meg Gertrud meg Hamlet is színész, ők miért halnak meg a végén, a többiek miért nem? Miért pont egy lepedő a szellem? És miért beszél Claudius hangján? A tárgyakkal sokáig egyáltalán nem törődő produkció az utolsó jelenetben miért jelzi a poharakat? Miért lesz kesztyűvé a kard (amiből Laertes kettőt is felhúz: egy pirosat, ami éles, és egy fehéret, ami tompa – az eddig ismeretlen színházi jelzés hirtelen agyon is terhelődik)? Ez utóbbinak köszönhetően például egy addig ismeretlen előadás kerül a szemünk elé, ami nem csak számunkra, de önmagától is teljesen idegen.

Fandl Ferenc és Kokics Péter amúgy lendületes kis minimál-ripacsériát teremt a színen, miközben Hamlet instruálja őket, de az jó kérdés, hogy miért nevezi őket a színlap Tanú 1-nek és Tanú 2-nek. (Kiegészítés: ez utóbbi megjegyzés téves, egy korábbi színlapon állt ez a megjelölés - a szerző) DJ Palotai impozáns, tempós és izgalmasan divatos zenéje amúgy remek alaphangulatot tudna biztosítani mondjuk egy valóban nekünk szóló vagy akár egy fiatalos Hamlethez.

De ez az előadás inkább olyan, ami minden szeretne lenni, rengeteg elképzeléssel és ötlettel, amik között olyan szinten nincs rendszer és vezérlőelv, hogy a produkcióból nem marad semmi. Hiába néznek a szemünkbe az életben maradt szereplők, ettől még nem lesz közünk a történetükhöz, és ugyanúgy nem lesz közünk Hamlethez, ahogyan az azt megelőző két órában sem volt. Pedig az egyes elemeket elnézve ez lehetett volna másképp is.