Aki már látott valaha Woody Allen-filmet, pontosan tudja, hogyan érdemes elképzelni egy, a nagyvárosi magányba belefordult, fáradhatatlanul önreflexív, kényszeresen verbális és esetlen neurotikus férfit. Allen Felix ilyen, aki filmkritikus és most hagyta el a felesége, összesen két darab barátja van (pontosabban egy és annak a felesége), antidepresszánson él és nem iszik alkoholt. Ezen felül odáig van a Casablancáért, úgyhogy férfi példaképnek Humphrey Bogartot választja, és ha már így tesz, egyenest oda is hallucinálja a nappaliba feszt, hogy legyen, aki megfelelő életvezetési tanácsokkal lássa őt el – különös tekintettel a nőkkel kialakított kapcsolatra –, amit persze úgy dob le magáról egy tejes kakaón élő, az önbizalom teljes hiányában szenvedő, komplexusos értelmiségi, hogy csak úgy puffan.

Woody Allen története zabolátlanul csapong a nyugtatóktól megspékelt tér-idő kontinuumban, hol Felix fantáziájában vagyunk, hol a nappalijában mesél nekünk, hol lát minket, hol nem, de hát a mesélőnek már csak van joga eldönteni, hogy mi van és mi nincs, ez az előadás pedig gyakorlatilag egy one-man show, amiben Felix harcba száll megkeresni önmagát. Felix lényében feloldhatatlan ellentétben él az elvárt viselkedési minta, illetve a belőle önkéntelenül feltörő személyiség, és valahol fikció és valóság határán tartja reálisan szürreális csatáit a mindennapokkal. Görög László pedig magabiztosan lebegteti Felixet ebben a küzdőtérben. Szeretettel telien küldi csatába őt minden egyes, előre kudarcra ítélt szituációba, felszabadultan dagonyázva a végeláthatatlan önsajnálatban. Görög minden rezdülését ismeri Felixnek, Woody Allen metsző iróniájával pedig szinte valamennyi szituációt üdén és frissen alakítja egyszerre kilátástalanná és reményteljessé. A színész Felix riadt őszinteségével gyorsan megnyeri a közönséget, a gegek az idő előrehaladtával egyre jobban ülnek; úgy tűnik, csak a jók maradtak meg az ötletbörzéből, és Görög mindenféle giccs és túláradó szentimentalizmus nélkül vezeti el Felixet oda, hogy ő váljon saját Humphrey Bogartjává: elkezdhesse saját Casablancáját, ami talán jobban fog végződni, mint az eredeti.

Béres Attila rendező különösebb formai truváj nélkül, ám biztos kézzel vezényli le a komédiát, és bár a második felvonásra kissé kényszerűvé válik a jelenetek közti fényváltássorozat, a formai konzekvencia kötelez, hiába töri meg a kelleténél erősebben az előadás folyamatát. Egyébként minden a vígjáték műfaji sajátosságainak megfelelően, és magas fokon zajlik, jó ritmusban (dramaturg: Ari-Nagy Barbara), arányosan. Ennek megfelelően Horesnyi Balázs díszlete sem lép fel történetértelmezési szándékkal, a hatalmas díszlet egy merő amerikailakás-belső, ami inkább az előadás reális síkjának szolgál terepül, az irreálisról nehezen vesz tudomást.

Ez azonban színészileg alapvetően pótolva van, minden jól kivitelezett klisé-figurában akad némi zakkant szürreál. Érdekes, pont az egyetlen valóban neurotikus karakterben nincs egy csepp sem, amivel Bohoczki Sára Lindája gyakorlatilag megszűnik létezni, mert nincs motivikailag megalapozva az egymásba szeretés folyamata, nincs meg, hogy mitől találnak olyan jól egymásra Felixszel. Igaz, egyébként sem könnyű belőni, hogy a bőnegyvenes Harsányi Attila felszínen nyers, de belül végig esendő, nagymenő-manírjaiba belefeledkezett Dickje mellett az alighúszas Linda végtére is kicsoda: kitartott, elkényeztetett barátnő, odaadó feleség vagy kozmopolita szerető - pedig valamivel nagyon indokolni kellene ezt az együttlétet és az ebből eredő, történet szerinti neurotikus állapotot. Fabók Mariann Nancyje pont olyan, amilyennek egy ilyen Felix típusú férj mellett egy normális nő válhat, Szirbik Bernadett egyszerű karikatúrákkal skicceli színre a felbukkanó női alakokat, Simonfi Adrienn rajongó esztéta Barbarája pont olyan, amilyet Felix mellé el lehet képzelni, Zayzon Zsolt pedig whiskygőzös manírokból gondosan épít nem létező és soha sem létezett, de annyiszor elképzelt, élő férfi mozifilm-ethoszt Humphrey Bogartból.

Nagyon kellenek az ilyenek esték, amikor felsejlik, hogy a könnyed, a pop, a szórakoztató nem feltétlenül gagyi, bulvár vagy olcsó, és ehhez olykor elég annyi, hogy egy színház a színészeiben gondolkodjon. Bár ez evidensnek hangzik, mégis olyan ritkán látni a gyakorlatban. Pedig ilyen alkalmakkor kiderülhetnek olyan igazságok is, mint hogy nem minden Humphrey Bogart Felix, de minden Felix Humphrey Bogart, ha tényleg Felix.