Az előadás kellemes családi délutánba ágyazott a Klebersberg Kultúrkúriában. Az öt-hat éves gyerekek kézműves foglalkozáson vesznek részt, ennek eredményét többen a mesélőnek is megmutatják. Az idő szép, lehet az udvaron is játszani, Mátyás király jobb és bal keze mérleghinta a zöld füvön, tavaszodik. Az előtérben a húsvéti tojásfestés népi fortélyait ábrázoló mini-kiállítás. Csalán, toboz, kökény – mindegyiket a megfőtt tojás színezésére használták. Ahogy nézegetjük Emma Watsonnal a nyolc- és négymezős, az osztókörös vagy épp anélküli tojásokat, a hagyományőrzés kerül szóba. A Kárpát-medence minden szegletéből származó minták között van egy-egy különösen szép, örülünk, hogy látjuk. Aztán a turul-mintásnál elbizonytalanodunk. Vajon mikor lesz a hagyományőrzésből magyarkodás?

Az előadáshoz ez a gondolat a hagyományon keresztül kapcsolódik. A vásári kikiáltó, vándorszínész nem része már a mindennapjainknak úgy, mint régen. Az előadás azt a régi helyzetet idézi meg. Opra Szabó Zsófia bábjai és tere igényesen visz vissza minket az időben. Jobbra, balra és középen egy-egy vásári bódéra emlékeztető paraván, ezek között rutinosan bonyolódhat le Janik László rendezése. A történet is egyszerű, hagyományos figurákkal dolgozik: király, akinek lánya oda; sárkány, akihez három segítségen át vezet az út; királykisasszony és hős vitéz. Ez utóbbi az öt-hat éves gyerkőcök soraiból kerül ki, néhány ügyességi feladat után. „Bevonós” az előadás, tanulunk egy mondókát, a mesélő gyakran kiszól hozzánk, néha csak a felnőttek szórakoztatására egy-két szómókával, máskor tanácsot kér a fenekén nehezen megülő harminc-negyven gyerektől. Kosznovszky Márton mindezt az embert próbáló feladatot igényesen és szívvel-lélekkel hajtja végre, igyekszik nem veszíteni az előadás tempójából, figyel mindenkire. Annak, hogy a „Maradjatok a szőnyegen!” fegyelmező mondat jó sokszor hangzik el, legalább két oka van. Az egyik, hogy egy korosztállyal talán idősebbekre számít az előadás. A másik, hogy a szöveg, a történet és a játéknyelv is egy már megtanult szabályrendszerre utal és támaszkodik. Vagyis hogy a néző csendben ül és figyel, amíg a színész mást nem mond. A gyerekek számára azonban ezek a játékszabályok még nem léteznek, így az előadás során ki kellene ezeket alakítani, vagy bármilyen más, az alkalomra vonatkozó közös játékszabályt szerencsés volna megalkotni. Persze ez számukra nem létszükséglet, ők így is remekül szórakoznak.

A sárkányon kicsit gondolkozunk Emmával az előadás után hazafelé menet. Hiszen az európai kultúrkörben a sárkány alapvetően gonosz, ártó lény. A varázsvilágban a magyar mennydörgő a legveszélyesebb sárkány. A keresztény ikonográfiában a zabolázatlan ösztön és indulat kifejezője. Micsoda dolog az, hogy nem gyilkolják le a mesében, hanem kihúzzák a fogát? Egyfelől Harry Potter sem öli meg, csak elcsalja, hogy megszerezhesse az aranytojást. Másfelől keleten inkább misztikus segítő szerep jut a sárkányoknak. Jó-jó, de egy kis akció akkor sem ártana. Háromszor segít a királyfi: egy öreg néninek rőzsét emelni, egy virágnak vizet ad, egy madárnak pedig visszateszi fészkét a fára. Sehol semmi harc, megszelídül a sárkány is, a lovag is. Persze, mondja Emma, egyfelől ezek a gyerekek még kicsik, félnének a sok agresszió láttán, másfelől meg, ha Jungnak igaza van, akkor a kollektív tudattalanjukban ők is hordozzák a sárkány archetípusát. Így aztán könnyedén lehet rá utalni, továbbgondolásra sarkallni a gyerekeket. Hogy azért, mert valaki más, mint te, nagy, zöld és tüzet okád, még nem kell elpusztítani. Lehet, hogy nem azért agresszív, mert benne van a vérében, hanem elképzelhető, hogy valami gondja van. Ha ezen segítesz, tiéd lehet a királykisasszony keze, meg a fele királyság. Bárhogy is áll a dolog a sárkányokkal, a mese kedves, szerethető. Miután a királylány-báb lenyom egy-két puszit Sárkányfogkihúzó Tamásnak, vége a mesének. A szülők tapsolnak, a gyerekek meg szaladnak hozzájuk, hogy menjenek tovább játszani.

_(Klebelsberg Kultúrkúria, Budapest, 2013. április 6.)_