Az alapszituáció egy teljesen hétköznapi meghallgatás, amiben a színház vezetői elé vonulnak azok a színművészet irányában határozottan ambicionált illetők, akik úgy érzik, hogy a schönbrunni színház A színigazgató című produkciójából feltétlenül kihagyhatatlanok. Ottlik Ádám rendező a színház a színházban kerettel, a hétköznapi jelmezekkel és a mai nyelvezettel könnyen kortársiasítja a közeget, és végtére is Pécsre helyezi az eseményeket. A közeg maga a színházi kulissza, ügyelővel, súgóval, díszletmunkással, főrendezővel, zenei vezetővel és egy komplett szimfonikus zenekarral: a Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakközépiskola diákjai Bókai Zoltán vezényletével profi, összeszokott gárda képét mutatják, és érzéssel, szépen játszanak. A meghallgatás pedig egy rövidke darabtörténeti kitekintő, továbbá a meglehetősen elhadart főrendezői jajkenolás után – Tóth András Ernő elfelejt artikulálni, de a mindig-ideges-főrendező-klisét gyúrunkvazze-stílusban ugyan, de hozza.

A meghallgatásra jön boldog-boldogtalan: az egyik azt hiszi, hogy a Mozart musical castingján van (Götz Attila) – ez a poén nem nagyon ül, talán mert a _Zene, az vagyok én_ szerencsésen a magyar zenei közkincsen kívül rekedt –, a másik drámai színésznő akar lenni bármi áron (Györfi Anna a Színházi bestiákból hoz részletet), a harmadik az önértékelés teljes hiányával szerencsétlenkedik némi koreográfiára (Józsa Richárd és Vermes Tímea jókedvvel bohóckodnak). Aztán feltűnik egy bársonyos női hang – Breinich Beáta már az operavonalat hivatott népszerűsíteni a produkcióban, és ezt sikerrel teszi –, valamint a schönbrunni színház hisztérikája is – Scheer Lívia megjelenésének stílusos felvezetését jelenti Karinthy Frigyesnek a színésznőkről megfogalmazott mondatai. Végül kettejük harcában kellene majd nekünk eldönteni, hogy ki is kapja A színigazgató főszerepét – legalábbis a színlap ezt ígéri –, de az interaktivitásnak ez a szintje is ki van húzva a produkcióból. Ez azonban nem is hiányzik, mert eddig sem volt mibe beleavatódni, tényleg nem lenne ildomos ezt pont a végén elkezdeni.

De a pécsi közjáték szinte észrevétlenül alakul át Mozart A színigazgatójába, és ezt könnyedén teszi. Talán egy kicsit túlontúl lazán is, mert valahogy az előadás tétje válik tapinthatatlanná ebben a könnyűségben, miközben a poénok is sokszor mintha inkább belülre, mint kifelé szólnának – a zenekar láthatóan jobbakat derül rajtuk, mint a közönség –, szóval a beavatás szempontjából nem nagyon látszik a vezérfonál. Ellenben Mozart darabját közvetlen hangulatú előadásban láthatjuk, ami értelmezésre nem igazán inspiráló, de élményként egyáltalán nem rossz.