De ennyit a speciális közönségről, amúgy azonban el kell mondani, Méhes László mindent megtesz azért, hogy a legszélesebb közönségréteg képes legyen befogadni a történetet – az olvasat ennek megfelelően egy habkönnyű bohózat, ami meglepőnek tetszik A revizor című darab ismeretében, mégis így van. Elsőbben is az előadás egy Molnár Ferencet idéző grandiőz, fényes szobában (díszlet: Rózsa István) játszódik, és a szereplők tulajdonképpen nem túl ellenszenvesek, leginkább szerencsétlenkedő és komikus harácsolóknak tűnnek, akik élnek a lehetőséggel, amelyet Szkvoznyik-Dmuhanovszkij polgármester "minden szentnek maga felé hajlik a keze" mottóval körbeírható nemzeti együttműködési rendszere jelent. Szkvoznyik-Dmuhanovszkij Fabó Tibor alakításában egy sokat kiabáló, amúgy klasszikus bohózati férj, aki egy tüneményesen önző feleséggel és annak kicsinyített másaként működő leánygyermekkel van megáldva. Az Ivan Hlesztakovot játszó Majorfalvi Bálint is csupán él a lehetőséggel: itt nem valami intelligens szélhámosról van szó, ő az első pillanattól kezdve úgy gondolja, hogy egyrészt ami jár, az jár, másrészt aki hülye, haljon meg.
De mindez könnyeden, bárminő sötét felleg nélkül, még a "magatokon röhögtök" is ki van szedve, nehogy a közönség magára vegye, vagy netán megsértődjön valaki, bár ezen az előadáson megsértődni egyáltalán nem lehet – Keszthelyi Kinga dramaturg és Méhes László rendező a biztonsági játékra redukálják Gogolt, eltartják a mától, eltartják a helytől, mintha ki lenne írva és alá lenne húzva: ILYEN MA MÁR NINCS.
Persze, lehetne így játszani, vaskos karikatúrákkal, általános érvényűvé emelve a dolgot, amit Mokos Attila valóban szellemesen elrajzolt Luka Hlopova ajánl, vagy kissé debil komédia felé lehetne tolni, amit a polgármester női családtagjait adó Szabó Szvrcsek Anita és Tar Renáta igazán megpróbálnak, netán Dráfi Mátyás drámai erejű kereskedője is mutathatna egy irányt, vagy a vélhetően színészgazdálkodási okokból nőiesített Zemljanyint formáló Molnár Xénia kissé vaskos fellépése is követhető lenne, de egyrészt ezek sajnos ellentmondanak egymásnak, másrészt a játék, illetve a többi, egyébként az elvártat tisztesen eljátszó színész alaphangja valamiért a bohózat, amely sem a darabbal, sem annak terével, sem annak szövegével, sem cselekményével nem találkozik. Így sem az igazán színházi nyelven szóló, egyetlen szó nélkül operáló színházi bevezetés, sem a díszlet két oldalán álló nagyméretű tükör, sem az – egyébként a darab rétegeinek rajzolását imitáló, ám valójában egyre lassuló – fináléban önállósuló zongora és zongorajáték nem válik közeggé, és néhány jobban sikerült poénon kívül abban maradunk, hogy itt és most A revizor nem jelent semmit sem.
Viszont: gyerekbérlet ide vagy oda, nézőtéri zacskócsörgéssel és pisszegéssel kísért élénk eszmecsere mellett, a színpadon teljes értékű előadás ment le – ami a társulat igen tisztességes és odaadó alapállását jelzi, tisztelet érte. Legalább ők nem félnek.
_(2013. január 24.)_
