Főszereplőnk – ne szépítsük – idült alkoholista, aki effektíve egy hallal társalog a sokadik pohárka bor után és közben. A magát értelmiséginek tekintő, műveltségét valószínűleg a Legyen ön is milliomosból és az Usborne Enciklopédiából szerező kényszeres szónok az élet pofonjaitól megverve, azokat állva, de beléjük lényegileg belerokkanva mondja az okosat a halnak, mígnem egyszer csak isteni jel érkezik egy nyílvessző segítségével, és főszereplőnk ezzel eltökélten hinni kezdi, hogy ő kiválasztott. És miről ismerszik meg a magasabb eszme által felhatalmazott, konyhafilozófiai vénával megáldott, önjelölt vátesz? Hogy csak úgy ontja magából a közhelyekbe oltott hangzatos lózungokat, mint egy ihletettebb pártszóvivő egy parlamenti sajtótájékoztatón, csak több tűzzel és elszántsággal. Kaszás Gergő remek humorral mondja el a közéleti közbeszédből és a gimnáziumi irodalomórákról felsejlő szövegtöredékekre érzékenyen épülő monológot, pont úgy, mintha Németh Sándor, Orbán Viktor és Petőfi Sándor egyetlen komplex testben reinkarnálódott volna. Monológja a Stúdió K váróterében ér minket, és karakteres egy prológus ez, kétségtelen.

Aztán az isteni nyíl és újdonsült magiszterünk már a színház hagyományos terében jelöli ki azt a helyet, ahova fel kell építeni a Tornyot, úgyhogy elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, és innen megváltozik az előadás. A közéleti tematika még folytatódik, mert mint kiderül, az egyetlen hely, ahová a Tornyot fel lehet építeni, az magánterületen van – tudjuk, hogy a hatalmat ez mennyire érdekli –, a három egyszerű munkásemberben pedig lassacskán némi SS-tiszti attitűd is megjelenik – persze a jogállami kereteken belül, ugye, hogyan máshogyan? –, de ekkorra lendületét veszti az előadás, és már csak időszakosan nyeri vissza azt.

Ennek oka alapvetően, hogy nem nagyon van darab, amit el lehetne játszani, hiszen az egész annyi, hogy felépül egy buhera-torony, ami mindenre alkalmatlan, pláne arra, hogy bárminek is a dicsőségét zengje, továbbá vannak jelenségek, mint Spilák Lajos szerény, hétköznapiember-figurája, Varga Anikó élelemes cigányasszonya, illetve a három jómunkásember Lovas Dániel, Sipos György és Sütő András Miklós, akik megfelelően ostobák ahhoz, hogy ne fogjanak fel semmit abból, amit a magiszter mond, viszont annyi eszük meg van, hogy addig higgyenek benne, amíg saját érdeküknek az megfelelő. Az inkompetens társadalomról felrajzolható keresztmetszet adott, de nem tud transzparens képpé válni, mert a szkeccs-szerű jelenetek egyszerűen nem működnek jól. Főleg a három munkás burleszkesített jelenetei azok, amik nem rosszak, de nem elég szellemesek, nem elég vérbők, színpadilag nem elég erősek ahhoz, hogy lendületben tartsák az előadást, amitől aztán a cigányasszony és a megalázott kisember lassúdad egymásra találása sem tud intimmé válni. Nagypál Gábor rendező és a társulat keresi az egyensúlyt a képletes fogalmazás és a közéleti konkrétumok között, de ezt – a remek prológ kivételével – inkább csak képletszerűen találja meg, még ha az a képlet egyébként tényleg kiad egy erősen létező Magyarországot.

Egy létező Magyarországot, ahol a vezetők önnön kiválasztottságukban megingathatatlanul, alapvetően jobbító szándéktól vezérelve, de az építkezéshez intellektuális képességekkel nem rendelkezve terelgetik a hit és nem a megértés által vezérelt egyszerű tömeget, amely társadalom megállíthatatlanul építi az inkompetencia által kijelölt Buhera-toronykolosszust, aminek porlepte romjainál majd a Nagy Építők merengve suttoghatják a semmibe: "Ezt nem így akartam". Nem egy szofisztikált társadalomfilozófiai tartalom ez, de nem lenne olyan nehéz átérezni.