Hogy az előző részekből semmi lényeges ne merüljön a feledés homályába, arról a Fekete Ernő által felmondott összefoglaló gondoskodik, olyan szemtelen és szenvtelen egyszerűséggel sorolva a múltbéli eseményeket, hogy az még a rutinosabb sorozatnézőket is megnevetteti. És hát vannak új nézők is – legalábbis a Színházak éjszakáján egyesek olyan hévvel csodálkoznak rá az első pár percre, hogy csak arra lehet gondolni: nem láttak még egy részt sem. Szóval nem a jól megszokott kis körben vagyunk, már csak azért sem, mert az idei utolsó rész a nagyszínpadon játszódik (ezúttal nincs rá semmiféle reflexió, hogy miért kellett új helyre költözni, hogy miért olyan hiányos a Gondnokok futurisztikusan szocreál bunkere - és ez a hiány mutat rá Kálmán Eszter keveset méltatott, szellemes látványtervének nagyszerűségére: az általa kitalált közeg evidensen jól működött), ami persze nem baj, az már kérdés, hogy ennyi idő után egy új nézőnek tud-e annyit adni a magyarság-szitkom, mint az állandó vendégeknek.

A felütés kifejezetten lájtos: Áron és Virág a színpad szélén fajátékot farag gyermeküknek, akit nemsokára látogatóba hoznak a Gondnokok. Virág nehezen viseli a helyzetet, még Áron Wass Albert-verse sem hatja meg: ő _normális_ életet szeretne élni. De erről szó sincs, jelen pillanatban a megállapodás úgy szól, hogy egy babusgatási alkalomért Áron visszacseréli két, korábban más testbe költöztetett Gondnokok személyiségét. A sztoriba ott csatlakozunk be, hogy már csak Emőke (Ötvös András!) és Zsolti (Borbély Alexandra!) van hátra - ez meg is történik, ezzel a húzással viszonylag egyszerűen oldva meg az előző rész egyik nagy kérdését –, na meg ott, hogy Endre megint előhúzott a farzsebéből egy vezércselt: lepaktált a francia Anjoukkal (ezzel a másik nagy kérdés is megoldódik, hogy mi lett a lelécelt Zsüniorral) egy kis békéért, valamint közös Árpád-házi és Anjou utódért cserébe (időközben amúgy az Anjou-vezért kiolvasztották a Ferenc József-föld jegéből). Endre azt hiszi, hogy túljárhat Áron eszén, aki mellett mostanra Chuck Norris is nyeretlen kétévesnek tűnik: hát persze, hogy feltűnt neki, amikor szemszippantózták. A Gondnokok gyorsan le is buknak, amint épp a hablaty-franciául beszélő duóval kvaterkáznak két üveg burgundi és pár guriga camembert kíséretében a bázison, ünnepelve a "kiegyezést" (remekül dobálják egymáshoz a két nemzetről alkotott közhelyeket Zidane kontra Puskás tematikában a kissé kínos ünnepség közepette, amely a Gondnokságon szövődött szerelmek testi beteljesülésében csúcsosodik ki). Áronnak meg több sem kell: magához szólítja a főtekest, Kinizsi Pált, hogy végezzen volt társaival.

Aztán jönnek az izgalmak: Pusztavacson a TEK bekeríti az elmenekült Virágot, akit a Gondnokok csak jelentős veszteségek árán tudnak kiszabadítani, az Áronra támadó Anjoukat derékba roppantja Kinizsi, ismét felbukkan Mátyás, aki valaha igazságos volt, és egy szükséges búgatópor révén a Nagy Kun is felbukkan, ám ő ki is próbálja ezt a port, így Nagy Kan válik belőle, abban a reményben, hogy megkettyinti Emőkét.

Az aktualitások kissé szórványosak a mai részben, bár kétségtelenül akadnak: Vera például élő telefonkapcsolatban feddi meg a németeket a Piros lap Magyarországnak című, a közszolgálati gyerekhíradóban leadott animációs film miatt (nem ilyet rendeltek, nem kell a modernkedés, az álművészkedés, ez nix Kunst, mondja Vera a németnek, nekik egy "cartoon of hope" kell, mint a Fehérlófia); egy sugárzószoftver és egy programozó segítségével a Gondnokok 2014-ben esedékes választásokra is felkészülnek, gond nélkül képesek lesznek majd besugározni a választópolgároknak, hogy hová tegyék az ikszet (a családja életével sakkban tartott geek szerepében Keresztes Tamás kiváló ritmusérzékkel püföli az orosz gyártmányú, hamutálnak álcázott szuperszámítógépet). És nyíltszíni tapsot arat az a momentum, amelyben Áron sorolja Kinizsinek igényeit a kispolgári életre, egy szerény kertes házra és egy kis trafiküzletre vonatkozóan. Hát íme, kiderült, mi a trafikmutyi oka. Mert Kinizsi megígérte.

Nem tudom, hogy azért, mert régen volt az előző rész vagy azért, mert Dömötör András és Kovács Dániel rendezők mindenáron el akarták varrni a szálakat, de az utolsó rész egyáltalán nem pörgős, sőt messze nem hordoz magában olyan izgalmakat, mint a legutóbbi egy óra. Azonban az utolsó húsz perc mindent felülír, de nem a sztori indul be, hanem bekövetkezik, amitől minden rágógumifaló retteg: tetőzik a hatodik rész apátiája és következik a totális apokalipszis.

Az Anjoukat tehát megroppantja Kinizsi (üdítő a saját nyelven kommunikáló, elképesztő amorfsággal közlekedő Takátsy Péter és Tasnádi Bence francia duója), ami önmagában remek, de így Attila feltámadási reményei szertefoszlanak (akinek ma is volt külön főcímfénye, bár nem jelent meg), a Nagy Kunt (Kun Vilmos édesen perverz vigyorral hozza a beindult fővezért) véletlenül megöli Endre - ami az Ascher-Máté-Zsámbéki szentháromság dörgedelmét váltja ki –, Zsolti elesik, míg kiszabadítják Virágot (Ötvös András igaz magyarhoz illő, tökös és lassítottfelvételes hősi halált varázsol a karakternek), Emőke szétkenődik a transzporterben, míg Mátyás (Szacsvay László méltóságteljes jelenése) betör a Gondnokságra (Borbély Alexandra valószínűleg leváltja Angelina Jolie-t a következő Tomb Raider epizódban, bár ma meglehetősen szolid vagány volt a köddéváló), Verát meg nem sokkal utána hátba lövik (pedig Pálos Hanna a szürke egér titkárnőt mára vérbő lepedőakrobatává avanzsálta), Áront ledöfi Taksony (Rajkai Zoltán még ívet is talál az Ősapában: fokozatosan ábrándul ki az események láttán, igazi, meghasonlott szuperhősként hullva el – hősi maszkja meg igen komikus, mintha Az Operaház fantomjából lépett volna elő), Virág szintén kap a hátába egy golyót (Rezes Judit játékában kétségbeesetten munkálnak az anyai ösztönök), végül pedig Endrét is eltöri Kinizsi (Kocsis Gergely minden tekintete a kétségbeesés és a tervszerűség határán inog, de végül eldől a kérdés, hogy a Gondnokok vezére lökött vagy zseni, hiszen a titkos ügynökök elbuknak). A vég persze úgy igazságos, hogy Mátyás is meghal, Kinizsi őt is szorosan átöleli, így ő is porba hull, Vera - filmszerűen - utolsó utáni leheletével a főellenség Kinizsi hátába állít egy varázserővel bíró kést (Nagy Ervin zavaros, kvázi-ősmagyar makogása, halálos fuvallata és legyőzhetetlennek tűnő robusztus jellege új színt hoz a sorozatba az utolsó percekben).

A végére minden Gondnok és minden ellenségük alulról szagolja az ibolyát. Havonta jelentkező kedvenceink ezzel elbuktak. Végezetül Taksony tehetetlenségében belenéz a szemszippantóba (Mészáros Béla félig a csecsemőinkubátorba ragadva is remekül hozza az ügyefogyott Gondnok humorát), homokba dugva a fejét a magyar közélet és a magyarság további sorsa elől. Bármily fájó, de vége az Árpád-házi vérvonal őrzésének, nincs megváltó király, nincs magyar felemelkedés. De ami ennél is fájóbb, hogy nincs többé A Gondnokság, és senki nem old fel minket hónapról hónapra a magyar közélet nyomasztóan abszurd fordulataiból – hacsak egy váratlan húzással valamikor nem derül ki, hogy a komplett évad csak álom volt, mondjuk Attila lázálma. A lehetőség mindig itt van, A Gondnokság tizenöt epizódja mindazonáltal egy komoly vállalás eredményes teljesítése, amihez méltó a csúcson abbahagyni.

_(2013. május 4.)_

A Gondnokság _második évadának kritikái lejjebb, az első évad kritikái itt olvashatók._

h1. 2x06: Apatikus személyiségzavar

Totális az apátia a Gondnokságon, nem csak Attila elvesztése okoz galibákat – a teljes technikai repertoár romokban hever (BRII például soha nem látott helyekre, össze-vissza szervezi a diáktüntetéseket), az akkumulátorok lemerülőben (ebből lesz is nagy gond) –, de a magyar közélet is meglehetősen tevékeny volt az elmúlt egy hónapban: március 15-e, hóhelyzet, tüntetések, alaptörvény-módosítás, állami kitüntetések, és akkor még a vatikáni pápaválasztásról nem is szóltunk – mert persze ebben is benne van a kezük. De mindez semmi ahhoz képest, hogy a kezdeti káoszból végül még nagyobb káosz lesz.

Egy kicsit kettős a mai epizód. Az alkotók ugyan arcátlanul kitunkolnak minden, az elmúlt hetek híreiből útjukba kerülő eseményt, de eközben majdnem sikerül átesni a ló túloldalára. Az például remek, ahogy Áder János és a TEK vezetőjének kézfogóját alaposan bedolgozzák a sztoriba: a Gondnokok elfogják a köztársasági elnök fiát, hogy kicsikarják az alaptörvény-módosítás aláírását, és hogy egy magyaros vallatás kíséretében kiderítsék, mit jelent az a bizonyos kézfogás és mi a kapcsolat a két ember között (Adorjáni Bálint szappanba illően hozza a frusztrált, feszült, a fogságtól leamortizálódott selyemfiú szerepét, de még az Áder-bajusszal való poénkodás sem csap át ízléstelenségbe). A pápaválasztás is kiemelt figyelmet kap: Zsolti lebukott és nem szívszakajtott eléggé a szavazáson, így a Gondnokok számára kedvezőtlen az új pápa személye. De például az állami kitüntettek névsora – amit persze a legügyetlenebb ősmagyar, Taksony állított össze a maga együgyű empátiájával – annak ellenére, hogy a Szaniszló névnél hatásos csönd előzi meg a "nem megmondtam, hogy őt óvjuk a reflektorfénytől, mert túl sokat tud?" című felkiáltást és a "de hát ő egy zseni" reakció is jó ritmusban jön, azért jobbára csak egy fricska. Míg a többnapos hóviharnak csak egy fél mondatot osztottak a mai epizód előtti közélet-castingon, a Fidesz székház előtt tüntető diákok és a savazós bácsi néven elhíresült úriember szintén megihlette az alkotókat: kiderül, hogy a "Kértek sósavat a pofátokba?" mondat tulajdonosa valójában egy ősi mágus – ellenőrizték is a Gondnokok egy aura-vizsgálóval –, akit Csanádnak hívnak. Amúgy Endre szerint csak egy szemfényvesztő "csakraripacs".

Az első húsz percnek nem is a fricskaszerűségével van a baj, inkább a kötelező jellegével. Mintha Dömötör András és Kovács Dániel rendezők mindenre ki szerettek volna térni, ami ebben a mennyiségben nem kicsit lett kapkodós (ez érezhető is a színészeken, akik elfelejtenek végszavakat, mondatokat, de amint beindulnak az események, ez a probléma megszűnik). Persze vicces ez a szakasz, de legalább ennyire darabos is (dramaturg: Laboda Kornél). Lehet, hogy a kevesebb több lett volna.

Már csak azért is, mert a sztoriban már topon vannak az alkotók. A királyutódot gondozó Gondnokok elkapják a csemetétől a bárányhimlőt, amitől Zsolti úgy nyavalyog, mintha a havi idejére szerepet cserélt volna Verával, Endre meg lelkironcs lett öccse elvesztésétől. Mindezek ellenére, az úgynevezett 'A' tervet sokáig kerülve az ősmagyar-team nagy lépésre szánja el magát, és megpróbál békét kötni az ellenük harcoló királyukkal (a március 15-én kiküldött belügyminisztériumi sms igazából kódolt üzenet volt, amely a találkozó időpontját és helyét rögzítette – ki gondolta volna, hogy Belügyminisztérium = Gondnokság?). Persze Áron-Endre nem lenne igazi rambó, ha nem eszelt volna ki egy cselt: a tárgyalásról sakramentumok segítségével köddé válva Virággal együtt behatol a bázisra, hogy kiszabadítsák a gyereküket. Az akció kudarc, a Gondnokok atombiztos inkubátorban tartják a gyereket (akivel személyiséget cserél a király belülről próbálva meg kiszabadítani, nagy vigadalom is kerekedik a nézőtéren a csecsemőhangon gügyögő Áron hallatán) – lesz is nagy belviszály, amikor a tárgyalásról hazatérő Emőke, Zsolti és Endre meglátja az altatásban fetrengő Verát és Taksonyt a mellettük barkácsoló Ősanyával és Ősapával.

De Áron ízig-vérig Gondnok, improvizációs készsége legalább olyan magasszintű, mint személyiség-csere képessége, és egyik testről a másikra ugrálva úgy összekeveri volt társai testét-lelkét, hogy azt még a nézőknek is nehéz kibogoznia, hát még a szereplőknek. Áron pedig van annyira ravasz, hogy a mechanikus személyiség-cserélőt tönkretegye, így gyakorlatilag örökre idegentestben való létezésre kárhoztatja ellenfeleit. És ekkor jön az 'A' terv: Ferenc József-földről kiszabadítani egy Anjout, és rávenni arra, hogy támassza fel Attilát – aki majd újra feltuningolja a bázist, hogy ismét ütőképes legyen az ősmagyar-team. Lehet fogadásokat kötni, hogy ez milyen hatékonysággal sikerül.

Miközben Rajkai Zoltán acélhideg profizmussal hozza Áront, Rezes Judit is már otthonosan mozog az ártatlan, lelkileg labilis, de eltökélt és harcias Virág szerepében, valamint Kocsis Gergely a mély lelki megtörésben új színeket talál Endre karakterében, addig a többiek – hála a szerepcseréknek –, ma leginkább mások alakításában remekelnek. Ötvös András merev érzékenységgel és koncentráltsággal lesz egy-két lágy gesztus kíséretében Emőkévé, Pálos Hanna talán még az eredetinél is maszkulinabb és agresszívabb Zsolti – Zsolti személyiségének pedig nagyon jól állnak ezek a hatásos kirohanások –, Mészáros Béla praktikus, pörgő, a szemüveget otthonosan viselő Vera – praktikumra való hajlama a különösen ügyetlen Taksonya fényében izgalmas – Borbély Alexandra pedig nagyon diszkréten mászik önmagára Taksonyt alakítva, és nem mellesleg remekül érzi karaktere picit primitív humorát is.

De hiába az ügyes alakítások, ez sem menti meg a Gondnokokat a totális csődtől. Juniort ugyan kiolvasztják, de szinte rögtön kiszabadul a fogságból (Tasnádi Bence nagyon kattant hablaty-franciául duruzsoló Anjou), ráadásul Attilát nem támasztja fel, ellenben meglép a vibroironnal.

A felfordulás totális, és bármennyire is megmosolyogtató a férfi testben Endre vállán kedveskedő Emőke, a jövő még soha nem volt ennyire kilátástalan. Ráadásul a még mindig halott Gondnok híján senki nincs, aki segítsen – és ha Attila továbbra is csak emlegetett szereplő marad (reméljük, Dankó István nem száll ki a sorozatból), akkor ki tudja, lesz-e kiút. Mindenesetre kiderül az évad utolsó részéből - mert mindjárt itt a vége.

*7/10*

_(2013. március 18.)_

h1. 2x05: Klónozni, klónozni

Amikor a Thália Humorfesztiválján szembesültem vele, hogy nem is A Gondnokság valamiféle különkiadását, hanem az előző rész ismétlését fogjuk látni, gondoltam, szóvá teszem majd csalódottságomat, de az az ismétlés olyan remekre sikeredett – nem pontosabbak voltak a színészek, hanem üdítő magabiztossággal fürdőztek a kiérlelődött, már begyakorolt szituációkban –, hogy ha valaki számon kérné a csalódottságot, tuti letagadnám. De még ezek után sem mertem volna még legmerészebb álmaimban sem gondolni, hogy ennyire perfekt epizód vár ránk: jó ritmusban pörög a storyline, sorjáznak a kidolgozott és kigondolt konfliktusok, a közéleti poénok úgy ülnek, hogy attól nevettében kettéfekszik a közönség, és egy-egy jól kiérlelt pillanatban még szívet és libidót ápolni is marad idejük a Gondnokoknak. Szóval tényleg csúcsra jár a sorozat.

A Gondnokság estéin meglepő könnyedséggel lehet elterülni a Kamra nézőterén, a főcímet nézve most már ha akarnánk, se lehetne szabadulni attól a gondolattól, hogy olyan mintha moziban vagy a gép előtt néznénk egy sorozatot, tényleg már csak az hiányzik, hogy az előtérben magunkhoz vehessük a hozzávaló kukoricát és kólát – ez esetben talán még nem is lenne színházidegen. És igen, ezt most messzemenően pozitívan értem: ritka kellemes egy hangulata van. Az új epizód pedig képes erre rápakolni még egy lapáttal. Azt hiszem, az alkotók már az első percekben megvettek mindenkit: Zsolti papnak öltözve lép ki a transzportálóból, frissen érkezve a Vatikánból, ahol éjt nappal át téve szívszakajtotta a bíborosokat, hogy legyenek szívesek Erdő Pétert pápává választani – az eredményt egyelőre nem tudjuk. Aztán még a TEK rajtaüt egy forgatáson, hogy lefoglaljon fegyvereket – a fegyverláda pedig álca: a Gondnokok így juttatják be a kicsinyítő kettőt a Gellért-hegybe –, kiderül, hogy a székelyzászló-botrány is miattuk, illetve az elveszett király miatt robbant ki, szóval ma végre ismét arcátlan mennyiségben bombáznak minket a közéleti célzások, a diáktüntetések pedig az egyik fő dramaturgiai szervezőerőt adják. Gyakorlott sorozatnézőknek talán mondani sem kell, hogy az egyetemfoglalás is csak egy Gondnokság-csel, de az, hogy a tüntetések egyik fő szervezője valójában egy, az ősmagyarok által tervezett robot, akit BR2-nek hívnak, na az igazán nagy dobás. Ennél nagyobb talán csak az, hogy az aktivisták tényleg aktivisták, ráadásul az aktivisták szóvivője, Barabás Richárd játssza BR2-t (innen ugye a név), és ebbe a játékba még az is belefér, hogy az epizód erejéig a tévéfelvételek ügyes újravágásával effektív lökötté tegyék őt (a színész készségesen szállítja is az érveket és problémákat automatikusan lökő Haha-aktivistát) – mindez pedig csak azért, hogy a tüntetők elég nagy tömeget képezzenek, ha szökni kell a Gellért-hegyből.

Ugyanis mára odáig fajult a Mátyás okozta probléma, konkrétan az ősszülők gyermekének elrablása, hogy a Gondnokok egy nagyszabású akciótervvel behatolásra készülnek. Előtte persze elpróbálják ezt a behatolást, hol akciófilmbe, hol inkább erotikus filmbe illően, merthogy a két gerlepár, Vera és Zsolti, valamint Emőke és Endre már megunta a romantikus évődést, és nem kicsit csaptak bele lecsóba, szerelmi légyottokra alkalmas terekért újra feltérképezve a bázist, ami pedig nem rest zajosnak lenni ezektől a légyottoktól. A furcsán elcsúszott ruhaneműktől pedig látványosabb a sorozat mint valaha – és nyugodtan lehet mindebben még élvezkedni, hiszen az alkotókat nem kapja el a gépszíj: minden kis célozgatás a jóízlés keretein belül marad (persze Gondnok-léptékben, ami már önmagában is abszurd).

Csak, hogy lássuk, ősmagyarjaink azért néha képesek megoldani a problémákat is, végre kiszabadul a csecsemő a Gellért-hegy gyomrából, Mátyás Fekete seregének karmai közül. De nem úgy, mert időközben Endre király, Virággal karöltve – aki az előző rész óta perfekt Gondnok lett – megszállja a bázist, hogy a különféle, a James Bond kütyüket messze felülmúló, a szovjet elektronikát újraértelmező Gondnok kütyükkel felszerelkezve kiszabadítsák lányukat. Lényeg, a lényeg, Endre végül bajba kerül, a Gondnokok egy titokzatos táska kíséretében segítenek neki kiszabadulni, de hát az igaz magyarok királyát ugye nem olyan fából faragták, az asszonnyal kijátssza a Gondnokokat, és megszöknek, a nagy felfordulásban pedig egy elfogott TEK-es megszerzi a vibroiront és közvetlen lőtávolságból belelő vele Attilába.

Dankó István igazi, giccsesen megható hattyúhalált szervíroz Attilának; Kocsis Gergely félnótás vezérgondnoka megmutatja szerelmes arcát, és kiderül, hogy Endre egy nagyra nőtt, szexmániás tinédzser; Borbély Alexandra nagyon extravagáns akcióhősnő: miközben két MP5-össel flangál a színen, még Endrét sem rest szenvedélyesen kanapénak dönteni. Vera végre kitör az aktakukacok poros hétköznapjaiból, amihez Pálos Hanna szemérmetlenül szórja is a kielégült tekinteteket és vigyorokat, Ötvös András Zsoltija ezúttal az ultramagyar focihuligán – az a pillanat se semmi, amikor Zsolti kimegy a diákfórumra provokálni egy keveset, "Ami nektek rög, az nekünk a hazánk" és hasonló jelszavak kíséretében – és a nőket döngető szenvedélyes dúvad között váltogat, Rajkai Zoltán Rambo-külleméhez ma egy töltényöv is társul, miközben hidegvérű profiként menti meg lányát – kijár majd egy casting a Die Hard 6-hoz –, Rezes Judit magabiztosan fedezi fel a Gondnok-létbe beletanuló Virág bizonytalanságait, Mészáros Béla Taksonyának meg csak nem sikerül meggyőznie a Gondnokokat különleges képességéről, emellett rendesen megalszik a tej a szájában – nem mellesleg ezzel az alkotók sok, az idővisszacsévélés adta dramaturgiai kérdést is el tudnak mosni (például, hogy Taksony miért nem pörgeti vissza az időt mindig, amikor baj van?).

Egyedül a nagy akciójelenet elején ül le picit az epizód, de hát annyi baj legyen, mert közben nem kevés izgalommal hoznak újra izgalomba minket a Gondnokok: miközben nyakukon Mátyás bús hada, a saját királyukkal is hadban állnak, aki ráadásul lelépett az újszülöttel, sőt ismét elvész egy ősmagyar: mint fentebb írtam, Attila végleg kileheli a lelkét. Persze egy tisztességes szappanban nem lehet csak úgy meghalni (kevés olyan tökös sorozat van, amelyben meg merik ölni a főbb szereplőket): kinyílik a titokzatos táska, és kiderül, hogy abban az Ősanya és Ősapa gyermeke alszik, ráadásul a csecsemő Attila klónja helyébe feküdt oda, akit éppen Virág ringat. Bár zárásként izgalmasabb lett volna egy cliffhanger, közvetlenül valahol Attila halála után – hiszen így sok feszültség feloldódott –, azért ez a mai rész tényleg nem volt semmi, ilyen a szinte hibátlan _theatertainment_. Kijárna egy ismétlés a következő rész előtt – mondanám, hogy majd Taksony visszacsévéli az időt, de akárhogy próbálta, maximum tíz másodperc ment neki.

*9/10*

_(2013. február 22.)_

h1. 2x04: Az idővisszacsévélő

Még nem láttam egyet sem a Gondnokok új évadbeli kalandjaiból, csak olvastam például, hogy az előző részből szinte teljesen kimaradt, ami miatt hónapról hónapra, akár youtube-on is érdemes követni a magyarságszabályozó, szuper képességekkel megáldott, szupertitkos ügynökök kalandjait. A kisebb meglepetés, hogy örömmel jelentem: a Gondnokok ismét formában vannak, a nagyobb az, hogy úgy tűnik, a negyedik részre tulajdonképpen megszületett A Gondnokság saját, alternatív dimenziója. Vagyis: gyakorlatilag önjáróvá, önmagát generálóvá lett a Katona színházi szitkomja.

Ez egyrészt szomorú, mert mostanra szinte teljesen kiveszett az aktuálpolitikai bugyutaságokra való reflektálás – sehol egy megszorítás kontra nem megszorítás poén, sehol egy kis svájci bankmanipuláció, desőt sehol egy jófajta diáklázadás. A Műcsarnok és a Nemzeti Színház soványka említése mellett mindössze Áder János köztársasági elnök újévi beszéde bukkan fel, amint a Gondnokok meglehetősen sajátosan, TEK-nek és Corvin Mátyásnak szánt "szívjuk el a békepipát"-ként fordítják a jeltolmács kézmozdulatait. Szomorú, mert jó minden hónapban beülni valahova, és egészen konkrétan arcon röhögni mindazt, ami miatt azelőtt szűkölünk a tévéhíradó előtt. Másrészről viszont üdítő, hogy mostanra már van annyi muníció a karakterekben, hogy lassan tényleg felhelyezhetjük őket valahova Jockey, Esmeralda és a többi kedvenc szappanhős közé a polcra.

Persze A Gondnokság nem tagadhatja meg önmagát, soha nem lesz igazi szappan, több annál. Erre remek példa az epizód csúcspontja, amikor Endre majd tízpercen keresztül futja a sértődési-illedelmességi köröket a szobából távozó Zsoltival, majd mikor végre kettesben marad Emőkével, akkor bizony csak úgy ömlenek a zavarba ejtő helyzet szülte képtelenségek. És igen, iszonyat közhelyes, ahogy az egyik legújabb Gondnok olyan egyértelműen kihívó tekintettel szuggerálja főnökét, hogy ahhoz képest egy ágyrogyasztó lepedőforgatás szemérmes első csóknak tűnik, és ahogy mindeközben Endre csak löki a vakert valami mindent gyógyító csodakrémről, de mindennek a kivitelezése nem véletlenül kap nyílt színi tapsot. Parádés, ahogy a tekintélyes méreteket öltő monológból csak egy-egy szó hagyja el valóban Kocsis Gergely száját, a frusztráltság totális abszurdját pár jól irányzott gesztussal kelti életre, és talán mondani se kell, hogy a színész mennyire érzi a főgondnok szimpatikusan kedves töketlenkedését – mindehhez remek alapot nyújt a kifejezetten menőn rágózó Borbély Alexandra Emőkéje, akit minden bizonnyal a Tomb Raiderből vettek kölcsön az alkotók.

Ma amúgy is inkább némi Titanicból átemelt, jó vastag rózsaszín ködfátyollal fűszerezett romantikus románc-paródia hintette be a Gondnokok tervezgetését: kiderült, hogy Feri mindvégig egy miniatürizált szeretőt tartott, illetve hogy ez a szerető, Erika (akit az időlegesen mikronizált Zsolti talál meg, amikor Feri emlékiratai között kutakodik) volt az ő igazi kapcsolata, és igazából Vera volt a szerető (Pálmai Anna pár mondatból hozza Erika kétségbeesett érzelmi kitörését). Hát ez Verának nem is nagyon tetszik, és higgadt, érzelmileg kiegyensúlyozott nőhöz híven pár perc alatt valószínűleg molekuláira is kapná a Gondnokok főhadiszállását (Pálos Hanna mértékletesen adagolja az idegroncs nő kitöréseit, és Vera önostorozásában értő fülekre talál) ha Zsolti nem állítja le. De hát szerencsére Zsolti (Ötvös András Zsoltijának a kezében már úgy áll a reflektornak álcázott vibro iron, mint Duke Nukemében a helikopterágyú és mindeközben – csak hogy tényleg igazi, menő hős legyen – a színész némi együttérző gyöngédséget is csöpögtet karakterébe) leállítja, és minden bizonnyal érzéki ágybanhempergés kerekedne a vigasztalásból, ha Emőke és Endre nem lépne a színre. Így ismét lecsúszunk a pikáns részletekről (sajnos), de hát ettől pop a pop: csak ígér. Közben az Endre és Attila (Dankó István üzembiztosan hozza a bizarr módon komplexusos Gondnokot, akiből a néző továbbra is bármit kinéz – előbb-utóbb kijár neki, hogy valami hatalmas galibát okozzon) közötti viszony már a félreérthetetlenségig forrósodott, van is ízlésesen burkolt poénkodás, mielőtt társaik elé tárják, hogy milyen szoros kötelék van közöttük: testvérek – és nem melegek.

Amúgy a problémamegoldó képességükről egyáltalán nem híres, sőt inkább hírhedt Gondnokok ma egyáltalán nem jutottak közelebb sem az elrabolt csecsemő megtalálásához, sem a csecsemő nemének megváltoztatásához, és a TEK-et sem sikerült lenyomniuk. Sőt, csak a slamasztika lett nagyobb: a Fekete Seregnek kikiáltott kommandósok már Corvin Mátyás és a felcseperedés szélén álló Szent Magzat nászának tapsolnak – ehhez képest pláne üdítő, hogy a mai egy órát párkapcsolati mélymerülésekkel ütöttük el, és nem a szálak bonyolításával. (Tényleg nem rossz, hogy nem az ötpercenkénti fordulatok sorozatára van felfűzve a mai előadás - Laboda Kornél dramaturg ezúttal igen pontosan és kiegyensúlyozottan gombolyítja a történet fonalát). Viszont sikerült feltörni a TEK biztonsági rendszerét – ez már valami –, de közvetlen ezután kiderül, hogy az ősatya, Áron/Endre megszökött az ősanyával, merthogy Taksony (Mészáros Béla gyakorlatilag egy nagyon találó, dimenziót tévesztett tekintetből könnyedén oldja meg a legfrissebb Gondnok totális bénaságát) nem volt rest kifecsegni, hogy létezik egy olyan terv, hogy a Gondnokok végeznek a gyermekkel.

Az árok mély, de végre kiderül a látszólag teljesen hasznavehetetlen Gondnok, Taksony szuper képessége: vissza tudja csévélni az időt (az idő amúgy is a sorozat nagy ellenfele, hiszen néha túlságosan, néha pedig alig pörögnek az események). Némi öncélú játék után aztán sejtelemesen a szemünkbe néznek a Gondnokok – ki tudja, mire fogják mindezt felhasználni (már mire Taksony be tudja nekik bizonyítani, hogy tényleg képes erre). Reméljük, hasonló színvonalon teszik majd mindezt - és kicsit jobban beleavatkoznak a hétköznapjainkba. Ránk fér.

*7/10*

_(2013. január 30.)_

h1. 2x03: Mondja a holló

Az Árpád-házi magzat eltűnt – így ért véget az előző rész, amely A Gondnokság sorozat talán legjobbja volt, így két dologra lehetett számítani: arra, hogy a lendület továbbröpíti a Gondnokság-franchise-t új magaslatokba, vagy éppen hogy jelentősebb visszaesést produkál a társaság. Sajnos ez utóbbi jött be: ilyen unalmasnak talán még nem is láttam a sorozatot.

Ennek pedig az az oka, hogy a történet fonalába immár csak fordulatot szőnek a szorgos kreatívok, fordulat fordulat hátán, egy megveszekedett kicsi apró kis epizód se sincsen, amikor ellehetnénk, amikor csak figyelhetnénk, követni kell a dolgokat serényen. Ebben pedig némi problémát okoz az a bunker, amelybe Áront (Rajkai Zoltán) és Virágot (Rezes Judit) telepítették az alkotók, Virág emlékezetét ugyanis néhány hónapra visszamenőleg törölték, hogy ne emlékezzen a várandósságára, miközben nyomozzák, hol a magzat. Az Anjoukra gyanakszanak, azonban a két Anjou ügynök (Takátsy Péter, Tasnádi Bence) a Ferenc József-föld jegébe borítva fekszik. Közben gyanús ajándékokat kapnak a Gondnokok, a Gondnokság elmúlt évszázadaiból, például a csodálatos tilinkót, melynek szavára mindenkinek táncra kell perdülnie, s aztán kiderül, hogy a rejtélyes akciók – a magzat eltüntetése és a furcsa karácsonyi ajándékok – mögött Corvin Mátyás, az egykori Gondnok (Szacsvay László) áll, aki az újszülött Árpád-házi leányt azonmód feleségül veszi, úgyhogy egy újabb trónkövetelő dinasztia alapíttatik, ami legalábbis átrajzolja a jövőt, és keresztülhúzza a Gondnokok számítását, mert Mátyás nem véletlenül kerül kapcsolatba a Műjégpályával, hiszen hol máshol fogják megválasztani őt királynak, ha egyszer manapság a Duna már nem fagy be.

Folytatódik néhány átívelő történetszál: Vera (Pálos Hanna) Ferit gyászolja – akinek a Műcsarnok bevételével immár megfelelő emléket állíthat az utókor –, miközben Zsolti (Ötvös András) egyre több időt tölt Emőkével (Borbély Alexandra), Attilának (Dankó István) már teljesen elege van abból, hogy mindenki melegezi, és be akarja vallani, hogy ő és Endre (Kocsis Gergely) között több van, mint két Gondnok között, ám odáig már nem jut, hogy elmondja: testvérek, mert közbejön valami. A teleportálóban sűrűn jönnek-mennek a Gondnokok, van szívszakajtás és személyiségcsere, szőtt üzenet, és halad a sztorilájn, csak egy picit arról feledkeztek el az alkotók: miért is érdekes ez A Gondnokság.

Ebből az epizódból jószerével hiányoznak azok a kikacsintások, amelyek az idézőjel állandó jelzését biztosítják, és nagyon kevés (a Műjégpálya és a Műcsarnok kivételével talán nincs is) utalás szerepel a mindennapokra, és ezeket nem pótolják az "élő" videóközvetítések a Vörösmarty téri karácsonyfa, illetve a Halászbástya mellől. Nem kedvező fordulat az sem, hogy Zsolti – dramaturgiailag meglehetősen kevéssé alátámasztva – azért vetkőzik neki, hogy láthassuk alsónadrágjának tartalmára ragasztva a nemzeti trikolórt, ez a típusú humor eddig szerencsésen hiányzott A Gondnokságból, provokációnak meg hát legalábbis erőtlen és értelmetlen a dolog, ahogyan az is, hogy Mészáros Béla, mint Taksony (aki személyiséget vált: Elek Ferencbe vándorol a lelke) az epizód több mint felét a szemszippantóba bámulva tölti, a színpad bal oldalán felejtve. (Taksonyhoz kapcsolódik a legfinomabb poén is: Mészáros Béla a Bőrpofa véres kötényével jön ki a pincéből, ahol a múlt alkalommal elfogott TEK-esek darálthússá történő aprítása zajlik.)

Az, hogy a nézők a fent említett aktualitások miatt szeretnek járni A Gondnokságra, és nem feltétlenül annak cselekménye miatt, azt az előadás után, a Kamra előtt beszélgető társaságtól is hallhatjuk, amint valaki azt magyarázza az "új" nézőknek, hogy máskor ez szokott jobb is lenni. Valóban így van – a szériát amúgy egyre inkább belakó színészek is többet hibáztak a szokottnál, a ritmus sem magával ragadó, szóval ez a felejthetőbb epizódok közé tartozik. A Corvin-dinasztia címerállatának kedvenc szavával szólva: kár.

*5/10*

_(2012. december 22.)_

h1. 2x02: Piros pont a popsin

Szóval azért jó ez A Gondnokság, mert mindazt az abszurdot, ami körülöttünk történik, a sorozat alkotói hóttkomolyan veszik. És tulajdonképpen ebben a retro-futuro-hungaro-akcióscifi-paródiában van is értelme az összes baromságnak, amivel közéletünk örvendeztet meg bennünket: a piros pöttyök a kisbabák fenekén, az oktatás államosítása, a zsidó állampolgárok összeírása, a privát kulturális akadémia jellegű politikai hobbikör, a választásra jogosultak külön regisztrációja – ezek a hol ostobaságot, hol a kultúra hiányát, hol szűklátókörű és sanda politikai számítást tükröző események – és ezt A Gondnokság alkotói jól érzik – önmagukban maguk tükrei, és ha értékén kezelik őket, akkor derül ki _igazán_ hogy micsoda az, amiben élünk.

Egy olyan abszurd világban, amelyben a föld alatt tevékenykedő, a tiszta magyar vérvonal fenntartásán ügyködő ügynökség tulajdonképpen nem nevezhető túlzásnak, hisz mindössze annyiban különbözik a különböző nemzeti érzületek kivetülésére létrehozott valóságos egyleteitől, sóhivatalaitól és felkent hatóságaitól, hogy ezek az emberek tényleg komolyan veszik mindazt, amit mondanak. Az ő tetteiket valóban az Árpád-házi magzat világra segítése és megóvása motiválja, csak hát az az apróság, hogy a születendő ded leány, keresztülhúzza a számításaikat.

Ez a tény lelombozza Endrét, a Gondnokok vezetőjét, és a kényszerű semmittevés felőrli szegény Gondnokaink idegeit. Jobb híján ezért – egymás feszültségteli zrikálása közepette – öntevékenyen kezdenek akciókba, bár az átgondolatlanság rányomja bélyegét az akciókra. Taksony például az ősöktől kér tanácsot, de – bár egy pillanatig azt hinni, elvesztettük az egészen friss és teljesen képességtelennek mutatkozó Gondnokot – csupán rejtjelezett üzenettel tér vissza, amit aztán Endre és Emőke dekódoltat a Nagy Kunnal, aki azonban újabb kóddal örvendezteti meg a bizonyosságra mindennél jobban szomjazó ügynököket.

A legfontosabb azonban, hogy az ősanyát anyai örömökhöz juttató, ekként szentként tisztelt királlyá avanzsált ex-Gondnok Endre, vagyis Áron ne szerezzen tudomást a gyermek neméről, akinek fiúnak kellene lenni. Így egészen a kórházig kísérik a párt, sőt, a vizsgálatot maga a nőgyógyásznak öltözött Attila végzi el – Áront egy bankrablás ígéretével csalják el a helyszínről –, ám a kórházban hirtelen megjelenik a TEK, és ez mindent felborít. Néhány terrorelhárítót ugyan sikerül becserkészni és a bázisra transzportálni, de mindegyik öngyilkos lesz. A Gondnokok szem elől tévesztik az ősanyát, és mire megtalálják, a magzat elveszett: ellopták a TEK-esek.

Ráadásul meghalt Jockey.

Mindeközben jókor, jó helyeken a közéleti utalások, általában a megfelelő duplafenekűséggel, a Felszállott a páva című közszolgálati tehetségkutatótól (Taksony ötlete volt!) Zsolti diplomamunka-plagizálásán át (pedig Zsolti megmondta, hogy visszaüt) az őszödi beszéd felvételére használt miniatűr diktafonig (az elhunyt Feri hagyatékából kerül elő). A dramaturg, Laboda Kornél ezúttal művészi szintre emeli a beilleszthető valós eseményekre hivatkozás játékát: a poénok nem csak ülnek, hanem jellemzőek, ahogy a rájuk adott reakciók is. A jól követhető, következetesen végigvezetett és felépített cselekményt Dömötör András és Kovács Dániel rendezők ritmusosan vezénylik, és e munka eredményeképp eddig ez a legkiegyenlítettebb és legjobban pörgő A Gondnokság-epizód, amit láttam.

Amiben oroszlánrésze van a történetbe immár kifogástalanul belerázódott szereplőgárdának: a saját előéletének tudata által nyomasztott Attila (Dankó István), a hallgatag morózusságba burkolózó Endre (Kocsis Gergely), a féltékenység és gyász gyötörte Vera (Pálos Hanna), a folytonosan tehetségtelenségéről számot adó Taksony (Mészáros Béla), a kiváló memóriájú, ám nevének elfogadásával nehezen birkózó Emőke (Borbély Alexandra) és az izmai mellett gondolkodni is képes, az új Gondnok iránt különös – szakmai – érdeklődést tanúsító Zsolti (Ötvös András) alkotta Gondnokság mellett a székely identitást vokálisan csúcsra járató Áronként Rajkai Zoltán, beletörődően nyűgös várandós ősanyaként Rezes Judit, az Emőke láttán mogorvaságát látványosan elfeledő Nagy Kun szerepében Kun Vilmos, egy osztagnyi TEK-esként pedig Pálmai Anna és Radnai Márk tesznek arról, hogy a közönség Gondnokság-addikciója fokozódjék.

És hát persze, hogy jövünk a következőre, jövünk, mint magyar kisbabapopsin a piros pont.

*9/10*

_(2012. november 28.)_

h1. 2x01 (évadnyitó): A nem nem egyszerű kérdés

Az évadnyitó epizódban megjelenik a hetedik gondnok, és kiderül, hogy a királylány nem lehet király. Legalábbis patriarchális középkori történelmünk szerint biztos nem. A nem ugyanis fontos. De talán van még esély.

Ám mindezidáig rögös a Gondnokok útja: a sorozat a második évadát kissé fáradtan kezdi, de aztán belemelegszik a Gondnokság-univerzum retrofuturikus közéleti népmese-világába.

Valahol ott hagytuk abba, hogy Feri meghalt, és ez az állapot ezen rész során nem változik meg, de az kiderül, hogy Feri írói munkássága így vagy úgy, de csak idő kérdése, hogy mikor válik a Nemzeti Alaptanterv elidegeníthetetlen részévé, és azt is pusztán az idő fogja eldönteni, hogy mikor nyílik tárlat festményeiből, amik már az illetékes kuratórium előtt várják jóváhagyó okiratukat. A Cézanne-tárlat után rögtön Feri-retrospektív fog következni a Szépművészetiben, ez most már nem is lehet kétséges. Úgyhogy Feri szelleme él és virul, de a második évad középpontjában nem ő, hanem az Ősanya Méhében fejlődő magzat áll.

Hogy ezt a magzatot miért is kell Zsoltinak valamilyen detektorral felszerelnie, az nem világos, de elszántan vág neki a hosszú útnak, ami az Ősanya szent petevezetékén át vezet a Szent Magzatig. Mindeközben a hajdani Endre gondnok (nem a vezér-Endre, hanem a Rambó), aki mára Áron lett és az Ősanyát a múlt évadzáró epizódban segítette anyai örömökhöz, folyton visszatér a bázisra, és nem hagyja rendesen dolgozni a serény Gondnokokat, akiknek le vagyon írva a Szent Kereszthímzésekben, hogy neki hódolni kötelesek szüntelen – ennek egyik fél sem örül igazán. Áron sokkal inkább dolgozna a Gondnokokkal akcióban, csak azt egy Szent Ősizének már nem szabad, úgyhogy marad a nosztalgia meg a heves akarat, aminek két orrtörés a vége, amelyet egyazon, legalább 90%-ban tiszta vérvonalú magyar produkál, és aki extra képesség hiányában megbukik a Gondnok-vizsgán. Volt is honnan meríteni új tiszta vérvonalú Gondnoknak valót, hiszen az október 23-i ünnepségsorozat az efféleség legtermékenyebb táptalaja. (A keresés részleteit konkrét videofelvételek is bizonyítják, amelyek a 23-i Szabadsajtó úti Milla-tüntetésen készültek, csak hogy ne legyen kétséges: a Gondnokok mindig köztünk járnak.)

A 23-i magyarhalászat azonban nem csak kudarccal járt. Egy rejtélyes, szuperképességgel is rendelkező lány is horogra akad, akiről kiderül, hogy nem lehet más, csak akit a Szent Kereszthímzés is megjövendölt. Ekkor tér vissza Zsolti a Szent Anyaméh szomorú hírnökeként: a gyermek lány lesz, ah, minő borzalom – és azon nyomban paprikapálinkába folytja bánatát. Ám mikor már minden veszni látszik, Endrében felsejlik egy ötlet...

Kocsis Gergely (Endre) remekül érzi a _cliffhanger_ ütemét, ki ne akarna ezután rögtön jegyet váltani a következő Gondokságra? Apropó, a Katona produkciója a Sufniban kezdte, majd a Sufniban duplázta az előadásokat, most pedig kétszer nagyobb helyre, a Kamrába költözött, és ott is dupla előadást kell játszania, emelt helyárért, tíz perccel hosszított terjedelemben. Ha így folytatja, lassan az Arénáig el kell húzniuk a Gondnokoknak a vezetékeket – mondjuk ebbe Attila valószínűleg bele is őrülne, már a Sufni és a Kamra közötti távot is megemlegette.

A Gondokság - úgy tűnik - továbbra is át tudja ugrani a saját maga által felállított lécet, bár a második évad első epizódjában a közéleti utalások és a Gondnokok mindennapjainkra gyakorolt hatása kevésbé markánsan jelent meg, mint legutóbb. Igaz, a nemrég felavatott Turul-szobor, a nő családban betöltött helyének kérdései és a 23-i események is citálva vannak, noha a hangsúly ma sokkal inkább A Gondokság saját univerzumán volt. Ám a csapat érzi a karaktereket, úgyhogy lehet, hogy ez is egy járható út. Mészáros Béla mindent kitunkolt, amit a lúzer Taksony és a szemszippantó viszonyából ki lehetett hozni, Dankó István Attilaként továbbra is sodróan tudálékos és fontoskodó, Pálos Hanna Verája megpróbál ésszel alárendelődni a Szent Célnak, hol több, hol kevesebb sikerrel, s nem veszi le óvó pillantását Zsolti izmairól, Rezes Judit szinte szó nélkül is tökéletes anti-Ősanya, Rajkai Zoltán könnyedén és energikusan vált bukolikus férjből vad Gondokká, Ötvös András Zsoltija pedig kétségbeesett hittel, tisztán, de ész nélkül zakatol a csapattal. Hogy ebbe a csapatba hogyan fog beilleszkedni a titokzatos Viki (Borbély Alexandra), aki leginkább egy szőke black widow-t enged sejtetni, a későbbiekben biztosan kiderül.

Ahogy az is, hogy a nemi kérdések milyen úton-módon tudnak megoldódni egy hungaroorientált kispolgári sci-fi szatirikus paródiájában. Mert az sem lesz egyszerűbb, mint lekicsinyítve egy vécépapíron keresztül bejutni az anyaméhbe, majd egy vécékagylóban egy hálón fennakadni és egy kiszuperált kipufogón keresztül visszajutni a Gondokságra egy dimenziókapun keresztül, az szinte bizonyos. De őszinte érdeklődéssel várjuk.

*7/10*

_(2012. október 24.)_

A Gondnokság első évadának előadásairól szóló kritikáink itt olvashatók.