A kortárs zene egy olasz zeneszerző, Simone Fontanelli műve, és a kölni ősbemutató után másodszor a Kolibri Fészek szobaszínháznyi terében szólal meg, mégpedig Rozmán Lajos klarinétművész előadásában. De nem ám úgy, hogy a zenész ül a függöny előtt vagy mögött, és fújja a klarinétját, miközben Mult István meg mondja-játssza a mesét, hanem úgy, hogy Rozmán Lajos lesz Pinocchio. (Nem mindig, de többnyire.) Zenél és játszik. Ami a zenét illeti, Fontanelli műve az óvodás közönségnek is egyértelműen dekódolható, mivel hangulatokat jelenít meg, aláfest, illusztrál, jellemez, és teljes az összhang a között, amit látunk, és amit hallunk. De a játék rész sem elhanyagolható, ráadásul nem csak mozognia kell közben, de különböző tárgyakat, a díszlet egyes elemeit mozgatnia is. Megszólalni viszont csak a legeslegvégén szólal meg, amikor már hús-vér kisfiú lesz Pinocchióból. (Az meg külön szerencse, hogy a zenész Pinocchio piros kalapjában pont olyan vagány, szeleburdi kölyöknek néz ki, ahogy a mesehőst elképzeljük.)

De játszótársa, Mult István feladata sem egyszerűbb, hiszen egyszerre narrátor (e szerepében kapcsolatot keres és talál a gyerekekkel), Gepetto és még hozzá vagy húsz szereplő, miközben sokszor Pinocchio is, ha azt a bizonyos jellegzetes piros kalapot a kezébe veszi vagy a fejére teszi. Különösen jól eltaláltak azok a figurái, akiket humorosan-ironikusan karikíroz, mint például a simlis róka.

A mesét Fábri Péter mára hangolt, természetes és gördülékeny újrafordításában hallhatjuk.

A szereplők működtetik Mátravölgyi Ákos remek díszletét is, amire megint csak igaz, hogy sokkal többet tud annál, mint amilyennek első ránézésre látszik. Egy forgatható kis színpad, aminek a két szélére polcokat és székeket építettek be. A rácsos hátú székből lehet börtön, a polc egyik részéből akár akasztófa vagy némi kréta segítségével lufi is. A hozzá erősített fehér vászonfüggöny pedig arra is lehetőséget ad, hogy néhány jelenetben (pl. a cethal gyomrában játszódóban) árnyjátékot is láthassunk. Tündérek és egyéb nőszemélyek megjelenítésére pedig, ha nem az árnyjáték, akkor egy-egy napernyő is kiválóan megteszi.

Komoly bűvészmutatvány lehetett összehangolni a zenét a szöveggel, a mozgással (a koreográfiát Fosztó András tervezte), a kellékek és díszletek mozgatásával, de Harangi Mária rendezésében mindez már a bemutatón is jól működik (talán Mult Istvánnak kell még egy kis idő ahhoz, hogy a szerepekből ki-be bujkálás az előadás elején is olyan észrevétlen természetességgel történjen, mint az előadás további részében). A végeredmény egy olyan meseelőadás, amibe gyereknek, felnőttnek könnyű belefeledkezni, és külön előnye, hogy a gyerekek igényes kortárs zenével találkozhatnak benne.