Szóval George – akiről annyit tudunk, hogy író, semmi egyebet – döntött, ugrott és éppen valahol a tizedik és a huszadik emelet között járhat. Közben be-bepillant egy-egy ablakon, és felsejlik benne néhány emlék, amelyek nem szikár kisrealista múltképek, hanem az absinthtól egy szférát feljebb ugró mementók, amelyekben a hallucináció okozta alternatív valóság inkább csak lényegét tekintve rokon George életével, semmint annak konkrétságában. Ami biztos, hogy George életében nagy szerepet játszottak a nők, és mint ilyen, főleg két típus: a kurtizán és az anya, de a gyerekkor is copfos kislány képében jelenik meg. Mindegyiküknek külön jelenetet szentel Olt Tamás író-rendező, Szűcs Nelli pedig mindegyikből finoman munkál élettel teli, egyszerre valóságos és álomszerű embereket. A kurtizán nagystílű és magabiztos, bálványozható nő, a kerekesszékes anya szórakozott, keserűen szórakoztató, sajnálatra méltó, de szerethető jelenség, a kislány nyíltszívű, naiv, okos, Szűcs Nelli pedig játszi könnyedséggel ölti magára az egyik szerep után a másikat - és nem a figurát, hanem az embert. George inkább tévelygő közöttük, mint cselekvő, Bakos-Kiss Gábor nem is egy elszánt, melankolikus öngyilkost, hanem egy hol szemlélődő, hol aktív nézőt játszik, aki kissé félve asszisztál saját életének filmjében, de érdeklődéssel és szívesen halad a cselekménnyel. Azt hiányolhatjuk kicsit, hogy főhősünk semmi jelet nem ad arra vonatkozólag, hogy ha ilyen békésen elvan a múltjában, akkor miért is ugrott le a tetőről, de Olt Tamás darabja nem is nagyon foglalkozik ezzel. Inkább hangulatot ragad meg, és bár lehetne nagyon sötét is ez a hangulat, de ehhez a társulatnak humora is akad.

A hangulatot pedig több elem hivatott megteremteni. Egyrészt a csaknem egyedüli díszletként használt hatalmas, karton festővászon, amit jelenetről jelenetre fest meg és görget tovább George vagy a Macska, tanújelét adva annak, hogy a naiv festészetnek és az absztraktnak van keresztmetszete. Másrészt a Macska szerepében Mészáros Tibor nem macskát imitál, hanem egy embert, aki alapvetően macska, így egyszerre hű barát és arisztokratikus kívülálló, harmadrészt a zenekar, amely egy harmonika és egy szaxofon segítségével eleveníti meg Piaf dalait, amelyek eredeti francia nyelven hangoznak el, hogy tényleg az atmoszférán, ne a konkrétumon legyen a hangsúly. Mészáros Tibor koreográfiái ehhez többnyire szellemes egyszerűséggel nyújtanak segítséget.

Az előadás szinte végig jól ellensúlyozza a jelentéses mondatokat a humorral, csak egy kis időre mereng kamaszos befelé fordulással a létkérdések tengerében, egyébként sodrón jut el a szomorú végig, hogy az ember azt érezze: na, ezt a leugrásosdit tényleg át kellett volna gondolni még egyszer. Legyen az emberben bármennyi absinth és csalódjon bárhogyan is a nőkben, vagy úgy egyébként történjen vele bármi. Naiv, de talán nem annyira absztrakt gondolat.