A három táncosból és két zenészből álló alkalmi társulat sallangok nélkül szeretne beszélni: sem díszletet, sem karakteres világítást nem használnak a jelenetekben, pedig táncszínháznál főleg ez utóbbira igen nagy hangsúlyt szokás fektetni. Már az első jelenet erősen tematikakijelölő: ízléses stilizáltságban irányítják a nézők figyelmét az első- és másodlagos nemi jellegekre, amihez a két zenész udvari francia barokk dallamokkal kiegészített dizájnzenét játszik. Ez azért is jó, mert egyébként viszonylag gyakran tartalmaz az alkotói koncepció hangos, kakofón zenélésre való kötelezettséget, aminek nincs annyira megágyazva dramaturgiailag, hogy a drámai hatás felülírja a fülsértő élményt (főleg, úgy, hogy szinte valamennyi jelenetben üzemszerűen jön ez a rész). De a zenészek egyébként teljes értékű partnerei az előadásnak, és amikor dallamokat játsszanak, kifejezetten jó hallgatni.

Ahogy pedig megyünk előre a szexualitás, az évődés és a Káma-Szutra útján, amik vagy játékosan (dobos és a lány fogócskája), vagy egy ötletbe belemeredve (pl. a férfi játéka a nő fejével), vagy – talán a témától kissé megijedve – artisztikumba bugyolálva követik egymást, nehéz koherenciát felfedezni a részek között, de a közvetlenség igénye végig érezhető – jóval inkább, mint a témával szembeni kíméletlen őszinteség. A koncepción végül (még ha nem is olyan nagyon sokkal) inkább a hangyányi próza erőltetett absztrakciója, és nem a zakkant koreográfus könnyeden kritikus, szórakoztató, öniróniára épülő hangvétele kerekedett felül. Pedig ez utóbbi megfogalmazott valamit a táncszínházi próbafolyamatok kívülről nézve tökéletesen abszurdnak tűnő, fanatizált, konyhaspiritulitásra épülő atmoszférájából, sarkosan, ironikusa és szeretettel telien. Jó ízlésű paródia ez, fel is dobja az estét. De ugyanúgy sziget egy tág témán belül, mint a többi jelenet, amiket lehet, hogy össze lehetett volna fésülni egésszé, de erre nem került sor.

Danyi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Tamara előadásukban sokféle formációban kapnak bele a szex és párkapcsolat témába, és nem a szenvedélyes-romantikus részébe, megmaradva az érzelmek hétköznapi intenzitásánál, és megtartva a biztos távolságot az érzékeny intimitástól. Pedig ha valami kevésbé elnagyolt, szikárabb rendezőelv vezérelte volna a koreográfiát, talán érzékenyebb párbeszéd is kialakult volna színpad és nézőtér között, így viszont inkább csak az erős végekép jelzi, hogy milyen teljes este is kerekedhetett volna ebből az alig egy órából, ahol kicsinyes harcok közepette szinte észrevétlenül hangoljuk el egymásban a húrokat, és változtatjuk zúgó kakofóniává a zenét.