Hiszen érvényesülni kell. Hiszen szeretet kell. Hiszen népszerűség kell. Hiszen versenyezni kell másokkal, és az eszközöket ki kell használni. Hiszen ahhoz, hogy a hitem szerint jót cselekedjem, pozícióba kell kerülnöm. Hiszen ahhoz, hogy bizonyítsak, lehetőséget kell kapnom, lehetőséget pedig a hatalom biztosít. Hiszen ha el akarok érni valamit, kapcsolatot kell építenem. A művészetem ezek által tud élni és kiteljesedni. Művész vagyok, aki az anyanyelvén alkot, a körülötte lévőkből él, a saját közegében képes dolgozni. Meg kell kötni a kompromisszumokat. Adok is és kapok is. Ez nem önfeladás – ellenkezőleg. Szimbiózis. Nekik szükségük van rám, az elismertségemre, a szakmai tudásomra, a népszerűségemre. Hát megkapják. Csak figyelnem kell, hogy nehogy rossz lóra tegyek. Igaz, a bűnbánat mindig jó eszköz.

*IGEN.* Az ember elsősorban ember, és csak aztán művész. Ha nincsenek megfelelő körülmények, vállalom ennek a következményeit. Rajtam is múlik, hogy milyen közeget teremtenek az emberek, hiszen a művészetemmel képes vagyok befolyásolni, gondolkodásra késztetni a közönséget. Ez pedig felelősség. Ha a politika szolgálatába állok, ha odakötöm magam egy politikai érdekcsoporthoz, vagy magához a hatalomhoz, már nem tudom a világot a saját szememmel nézni. Csak technikává válok, a hitelem csorbát szenved. Már nem tudnám, hogy én mondok valamit vagy a bennem élő kollaboráns. És így nem kell félnem attól, hogy megfelelek-e. Így legalább tudom, hogy valaminek nem felelek meg. Nem is szeretnék megfelelni, és ezt vállalom. Lehet, hogy nem jutok tehetségemnek megfelelő elismeréshez. Képes leszek ezt kezelni? Képes leszek szó nélkül tűrni, hogy akik nem így döntenek, vélhetően mindig előrébb jutnak? És képes leszek-e felismerni, hogy most döntéskényszerben vagyok, ha ott vagyok?

Önáltatás kontra kitörésképtelenség. Válaszok kontra kérdések. És egyáltalán: felmerül-e egy művészben ez? A művészlét kényszer, lehetőség, jog vagy kötelesség az alkotásra? A Nemzeti Színház nem ad választ, csak megmutat valakit, aki választott.

***

Néző kell és remény – mondja a miniszterelnök Hendrik Höfgennek, a Porosz Nemzeti Színház intendánsának. Höfgen pedig teljesíti az igényt. Höfgen a minden igényt kielégítő ember. Mindenkinek megfelel, aki valamiért fontos lehet. Akár most, akár később. Több vasat kell tartania a tűzbe. Állításokat kell tennie. De mi van, ha nem ő kerül felülre? A gazdag portrénál is többet mond Alföldi Róbert Mephisto előadásának első jelenete, a balett, amelynek könnyednek és magától értetődőnek kellene lennie, ehelyett súlyos küzdés az egész, "ennek az embernek nem ezt kellene csinálnia" – érzi az, aki végignézi a bonyolult, vaskos mozgássort (koreográfus: Gergye Krisztián), és nem is tudja, elismeréssel adózzon-e a teljesítéskényszernek, vagyis az _akarat diadalának_, vagy szomorúan csóválja a fejét, megállapítva, hogy ez bizony nem megy. Mert nem finom, nem elegáns, nem szép. Nem jó nézni. Persze, a mozdulatok megvannak, Höfgen – akinek a zihálását felerősítve, kihangosítva halljuk – végigcsinálja, csak épp az hiányzik az egészből, amiért a tánc létezik. Miféle reményt sugározhat ez? Nézőt szerezhet, minden további nélkül, az ember képes összekeverni a tartalmat és a valóságot (hiszen hányan és hányan következtetnek arra egy szerepből, hogy milyen ember, aki mögötte van), Höfgen pedig mindezt úgy oldja fel, hogy a szerep maga az ember. Így rendelődik alá a művész a közönségnek, így lesz egyívású a politikai hatalommal, így válik a hazugság, az álca, a tettetés, a technika tartalommá, lényeggé, maggá.

Persze az ember, hiába igyekszik eltitkolni maga elől, ember, a saját ösztöneit nem csaphatja be. Így válik Höfgen számára elengedhetetlenül fontossá Tebab hercegnő, a korbáccsal jól bánó fekete démon, akinél Höfgen vezekelhet, és adhatja azt, aki: irányításra vágyó, a megalázkodásba belefeledkező hitvány rabszolga.

És az ellenség: aki valóban gondol valamit. Hans Miklas, a fiatal színész nem azért ellenszenves Höfgen számára, mert nyíltan szimpatizál a szélsőjobboldallal, a náci párttal, miközben a hamburgi színház közege – és a "forradalmi színház" résztvevőjeként Höfgen maga is – egyértelműen baloldali és/vagy liberális. (Van, aki annyira liberális, hogy Hansot még a legútszélibb zsidózás közben is tutujgatja. És az is jellemző, hogy az elvek érvényesítésére csak akkor kerül sor, amikor valaki már a bőrén érzi a szavak súlyát.) Hanem azért, mert Hans mer hinni valamiben, az elégedetlenséget nem bújással és furakodással, hanem nyílt szembeszállással fejezi ki. Ez az, amire Höfgen képtelen, hinni bármiben is önmagán kívül. És az élet Höfgent igazolja – a hatalomnak végtelenül lojális figurákra van szüksége, mindegy, mit mondott évekkel ezelőtt, mindegy, hogy mit tett, hova szavazott korábban. A hatalom tudja, hogy Höfgen meg fog felelni, mert meg akar. És Hans Miklasnak azért kell meghalnia, mert belőle mindez teljesen hiányzik. Miklason Höfgen mindig diadalmaskodik, ezért is kiváló az a megoldás, hogy a Porosz Nemzeti Színház előadásában Miklas játssza Faustot, Höfgen pedig Mephistót. Aztán Mephistónak nem lesz többé Faustja. És fogalma sincs, hogy ezzel, meg a fekete Mephisto-jelmez kifehérítésével (jelmez: Füzér Anni), a klasszikus Mephisto-arc groteszk Joker-vigyorba mászó átalakulásával ő maga is elvész.

***

Alföldi Róbert és Vörös Róbert adaptációjában – ha valaki ettől félt volna – nincs különösebb aktualizálás vagy közvetlen utalás. Annál félelmetesebb, hogy egyes mondatok, mozzanatok, félelmek ebben a fémesen rideg közegben (Menczel Róbert díszlete több szinten egy színpad _hátulját_ mutatja, Alföldi remekül variál a szintekkel és a síkokkal, szinte magától értetődő, mégis költői áthajlásokat teremtve egyik jelenetből a másikba) rímelnek a mi mindennapjainkra. Hogy a színháznál maradjunk: a Tábornagy utasítása, hogy Höfgen tartson tájékoztatót a színházakról a sajtónak. Mert a hatalom – vazallusain keresztül – megmondja, hogyan kell gondolni. Nincs alternatíva. Vagy amikor Hans visszautasítja a nácik támadását, az pont olyan, mint a szélsőséges párt képviselője a tévében. A szív nélküli érzelem, a tudás nélküli értelem világa. Látványpékség: lufitészta, égetett karamellszag, fantáziátlan, émelyítően édesen porló szárazság. Egy felelősségérzet nélküli társadalom beletörődése abba, hogy a póz helyettesíti a lényeget. Ilyenkor szokták mondani: a valósággal való egyezés a véletlen műve.

Annál több az aktualitás a társulat játékában. Gáspár Sándor (Kroge igazgató) és Söptei Andrea (a Díva) nagyszerű párosa öngyilkossági jelenetének érzelmes szikársága, életvággyal teli tragédiája megragadóan poétikus. Nagy Zsolt Miklas magányosságát keserűséggel veszi tudomásul. Udvaros Dorottya (Dora Martin) a kiábrándultság, Radnay Csilla (Barbara Brückner) az értetlenségből fakadó cselekvés, Martinovics Dorina (Nicoletta von Niebuhr) az ösztön képviselője. Hevér Gábor Marder íróról nem dönti el, hogy őrült-e vagy zseni, egyfajta Dr. Strangelove-variánsként okoz kétségtelen és emlékezetes hatást. Bánfalvi Eszter Tebab hercegnője szikáran buja, visszafogottan vad, szigorúan szerelmes. Szatory Dávid higanymozgású Bonvivánjáról könnyen elképzelhető, hogy merev pártkatonává válik, Mészáros Piroska reménytelenül Höfgenbe szerelmes, lelkes, kedves és telten butácska Naivát formáz. Fehér Tibor a kis Böcköt bumfordi, mindenkori kívülállónak játssza. Tenki Rékának alig néhány gesztus és mondat elég, hogy Lotte Lindenthalt a kurzusszínésznő minden attribútumával felruházza. László Zsolt Tábornagya monolit kőtömb, a hatalom művésze, a hatáskeltés mestere, méltó párja Mephistójának. A Lenni vagy nem lenni-monológja gerincbe hatol. Ahogyan átadja a giccsesen csillogó Hamlet-koponyát Höfgennek, amely ezúttal önmagát, a _halálfejet_ is jelenti, jelképesen maga mellé emelve színészét, megrázó befejezése az előadásnak.

És Stohl András, aki élvezettel, kedvvel és százszázalékos teljesítményen döglik bele a benne zúgó szerepek közötti választásba, minden jelenése külön darab, bár egyszer-egyszer talán a kelleténél harsányabban jelzi a felszínes ürességet pótló mázat, ám Höfgen is választhat rosszul (mi az, hogy!), ez ízlés kérdése. A színész alakításában maradéktalanul ott van a Heinziből Hendrikké váló, kivételessé lenni akaró gátlástalan önimádat, a felnőtt számítás és az ösztönös bűntudat.

Tökéletes társulati összjáték, amiből kiemelhető lenne még sok minden (a brechtet idézően előadott Függetlenségi Nyilatkozat-songtól – zene: Bella Máté – a Höfgen rendezői munkájába való bepillantáson át a szaunajelenetig, a kiállításmegnyitóig, a rácsok közé szorult Höfgen képéig, az első felvonást záró Marseillaise-jelenetig, annak utolsó kérdéséig), de felesleges: ez az előadás magáért beszél.

***

A Nemzeti Színház második öt évét, Alföldi Róbert igazgatói ciklusát méltóképpen lezáró Mephisto harmadik előadása után is standing ovation a Nemzeti Színházban. Több is ez: már-már tüntetés. Fél éve szinte minden este. Ez a tüntetés nem valami ellen szól. Hanem azért, amiről most derült ki, hogy sokaknak fontos. Mert fontos, hogy létezzen egy ilyen műhely, mint a mostani Nemzeti Színház (írom ezt 2013 májusában), ami azt engedi érezni a közönségnek, hogy az ő nyelvén, hozzá, érte és róla szól. Amely ezáltal több, mint egy színházi alkotóközösség: találkozási pont, ahol kapni lehet valamit. Alföldi Róbert színháza érvényes kérdéseket tesz föl, hogy ezeket az ember és a közösség maga át tudja magával és egymással beszélni. Ez a _fórum_ fog hiányozni, ami nem jelenti, hogy többé ne lennének itt jó (vagy rossz) előadások, ahogy az elmúlt öt évben is voltak jó és rossz előadások. Egészében ilyen műhely nem született az elmúlt akárhány évben, csak ez az egy. Na ez fog hiányozni. A standing ovation ennek szól – vagy ha valaki ellen, az éppen Mephisto. Mert ezúttal, itt és most a valósággal való egyezés nem a véletlen műve, hiszen ami ezután következik, az elsősorban az akarat diadala.

Most már csak választani kell: *IGEN* vagy *NEM*.