Ugyanakkor szó sincsen róla, hogy a Földszint 2. Színház befelé forduló önigazolás-keresésbe kezdene a meglévő párhuzamok örvén, egyáltalán nem. Egy történetet mesél el egy színésznőről, aki legjobban talán Gelsominára emlékeztet az Országútonból, aki a romániai diktatúra alatt egy játszótéren csinál színházat azoknak a gyerekeknek, akiket érdekel, hogy mit játszik. A gyerekek napról napra többen vannak, mert a színésznő őszintén, sallangok nélkül, szeretettel és odafigyeléssel játszik nekik. Ez pedig jócskán hiánycikk ezidőtájt. Mi ennek a színésznőnek látjuk a fellépésre való előkészületét – közvetlen hangulatú bevezetése ez a mi előadásunknak –, látunk részleteket az ő produkciójából – semmi matiné, semmi gügyögős, csak egy közös hang és némi teatralitás –, halljuk a gondolatait és követjük az életét, amely egy diktatúrában kissé lehetetlen: tiszta, romlatlan és mégis életképes, bár nem túl szerencsés. A színésznő nem akar tudomást venni arról a világról, amiben él, pedig pontosan tudja, hogy mi az. Nem akar, de előbb-utóbb muszáj lesz neki is.

Az első negyedórában még nem nagyon tudni, mit látunk az egri lakásszínház intim, de egy színpaddal és fényekkel színháziasított, egy hatalmas átlátszó plexivel és rendre rávetített képekkel stilizált terében. Ahogy átkúszik az bevezető közjáték az előadásba, nemigen világos, hogy hol járunk, hova csöppentünk és mi a közös nevező egy mini makettcsontváz, a "kis koszosok" és a belső monológok között. Ezt az első securitatés jelentés teszi rendbe, innentől már könnyebb az orientálódás – legalább néhány konkrétumot kaptunk –, de ezután is inkább megmarad szabadon szerkesztett gondolatfolyamnak a mű és az előadás, mint klasszikus monodrámának, de a jelentések bikkfanyelvének szikársága – Szegvári Menyhért olvassa fel felvételről, a középszerű kollaboránsok tanult hivatalosságának hanghordozásával – és a színésznő szabad gondolatmenetei jól balanszírozzák ezt a gondolatfolyamot.

Nádasy Erika teljesen feloldódik a színésznő tiszta érzelmi logikával felépített, őszinte és egyenes életében: kétségekkel teli művész, szerelemmel teli szerető, tiszta barát, játékos és gondolkodó ember. Nem hajlandó elfogadni a körülötte élvő diktatúrát, infantilizmusa nem megjátszott póz, hanem a túlélés, a józan ész, az emberség megtartásának egyetlen lehetséges eszköze, amin keresztül a mindennapok szabadsága megélhető és átadható. Nádasy nem csinál sem mártírt, sem hőst a színésznőből, aki a csapásokat és a művészetet is esendő kisemberként éli át, akitől nem lehet elvenni a szabadságát, mert a lényéből fakad – és eszköze a hatalom számára alig értelmezhető, éppen ezért meglehetősen veszélyes.

Szegvári Menyhért rendező - aki a szűk térbeli lehetőségek ellenére is a technikával, jelmezekkel, kellékekkel és formai ötletekkel nagykiállítású előadássá avanzsálja a Pornót, egy fokkal talán nagyobbá, mint amit az intim történet megkövetelne - azonban nem csak személyes sorsként értelmezi a Securitate aktáiban _Pornó_ fedőnéven szereplő színésznő történetét, hanem a lezárással végképp transzparenssé teszi az előadást, amelynek végén az Örömóda dallamai keverednek a fegyverropogás hangjaival, amikor a színésznőnek épp játszania kellene a gyerekeknek. Tényleg elképzelhető, hogy létezik egy olyan európai ország, ahol a szabad alkotás nemcsak gyanús, de veszélyesnek van nyilvánítva? Európa egyáltalán, ahol ilyesmi történhet? Ha pedig igen, akkor maradhat-e továbbra is Európa? Egy kis történet nagy kérdései, de beleillik a fel-felbukkanó istenkereső és politikafilozófiai gondolatok közé. Pláne, hogy itt élünk benne ebben, Európában, és mégis azon kívül. Aztán hogy a fegyverropogás mit hoz, az már tényleg csak szerencse kérdése.

És hogy miért Pornó? Mert a diktatúra legalább annyira mászik bele az ember intim terébe, mint egy pornófilm. Csak még sokkal ízléstelenebb.