A Tigris és hiéna története bizonyos értelemben olyan, mint egy kiszámítható szappanopera: mindenki mindenkivel valamilyen rokoni kapcsolatban van, és mindenki a saját, szerinte jogosan őt illető örökségét/vagyonát/szerzeményét szeretné kikaparni, illetve az őt ért jogtalanságot kívánja minél alaposabban megbosszulni. A főbb szereplők: a földönfutó, ezért aktuális érdekeinek megfelelve köpönyeget forgató, a maga szempontjából azonban mindvégig elvhűen cselekvő, kiábrándult és cinikus Saul, aki – mint utóbb kiderül – vértestvére a Magyarország elleni hadjáratra készülő galíciai fejedelemnek, Boricsnak és – mint utóbb kiderül – fia a Magyarország uralkodója ellen pártütésre készülő zsoldosnak, Sámsonnak és fia a korábbi király, Kálmán elűzött feleségének, Predszlávának, aki az anyja Boricsnak, továbbá szerelmes Ilonába, Vak Béla feleségébe, aki gyakorlatilag maga irányítja az országot, ezért árulja el Boricsot, akivel színleg szövetséget kötött, illetve Sámsont, akiről kiderül, hogy az apja (ugye), ezzel beteljesítve anyja bosszúját rajta. Lehet követni?
Koltai M. Gábor rendezésében lehet követni, de nem ez az érdekes, hanem a szövetségképzés, az érdekviszonyok változásainak alakulása, a politikai egyensúlyozás, a hatalomszerzési és megosztási technikák motivikájának ábrázolása, ami egyáltalában nem 1130-ra, hanem a magyar történelmi múlt állandó körforgására reflektál (amint ezt az előadást lezáró song maga és annak tánca – koreográfia: Vámosi Judit – is betetőzi és desifrírozza).
Petőfi szövegét Sediánszky Nóra dramaturg, Peer Krisztián és Koltai M. Gábor igazítja korszerűvé, és az igazítást érdemes szó szerint venni: az alkotók ugyanis nem _átírják_ Petőfit, hanem helyzetbe hozzák; a legkortársabbnak ható szövegek közül a legélesebbek, például a főurak hazaárulózása (azokra vonatkoztatva, akik nem úgy gondolják, ahogyan ők), vagy a király és a királyné beszéde a gyűlésen, az bizony Petőfi, úgy, ahogyan 1846-ban megírta. Ez korántsem meglepő persze, teljesen mindegy, hogy 1130, 1846 vagy 2013: a magyar megosztottság a kelet és nyugat közötti, hol csatlakozni, hol harmadik utat keresni vágyó, magányos és harcra kényszerített (avagy a harcot magára kényszerítő) létezés átka, úgy tűnik, része az örök körforgásnak.
A megvakított Béla király az, aki nem szeretné a harcot, ám tudja, hogy a cél érdekében maga mellé kell állítania a főurakat, ezért osztja fel az országot, ezzel persze magát gyengítve, megkapó a lemeztelenített, vakon, ám határozottan és dacosan előre beszélő király képe, miközben osztja a _koncot_, az országot, mint afféle piacon vagy árverésen a kikiáltó, ahogyan ismerős a magyarságkarakterológiai közhelyeket felvonultató dáridózó urak képe is, amint egy ismeretlen dologgal – a teával – szembesülnek, és nem tapasztalati, hanem elvi alapon mondanak véleményt. Nagyon gyanús, hogy itt nem a vak látásával, hanem a látók vakságával van a nagyobb, sokkal, de sokkal nagyobb probléma.
Az anyag elbírna akár sokkal több, a fináléhoz jellegében, reflexivitásában hasonló betétet, kiszólást, talán oldaná is a jelzésszerű, ám pontosan végigvitt történet nyersességét, afféle transzparens tandrámává emelve azt. Az előadás alaphangja és alapállítása enélkül is meglehetősen erős atmoszférát teremt, és a színészek gazdag játékkal hálálják meg a komolyan vett alkotói koncepciót. Vicei Zsolt kiábrándult, mindenkit ellenségnek tekintő Boricsa, Vaszkó Bence Sauljának elfojtott, ám érezhetően elemi erővel vibráló dühe, Szabó Márta mindenkit mindenki ellen fordító, semmi sérelmet nem felejtő Predszlávája, Fellinger Domokos érdekes kontrasztú, felvilágosult Vak Bélája, Széles Zita racionális Ilonája, Jenei Judit elhagyatott, érzelemgazdag Juditja, Vízkeleti Zsolt fizikatanárnak öltöztetett értelmiségi bolondja, Rák Zoltán finom és naiv szerelmes Milutinja és Schlanger András nyugodt, kimért Sámsonja, valamint Nagyidai Gergő két kiváló humorral megoldott fregoliszerepe gyümölcsözően együttműködő társulati munkát mutat. A Tigris és hiéna nyíregyházi előadása mind társadalmi, mind művészi tekintetben az a típusú produkció, amely miatt egy színházat érdemes fenntartani. Nekünk meg érdemes megnézni, és csak a számsort ízlelgetni: 1130, 1846, 2013 – és észlelni, hogy bizony nem haladtunk egyetlen centit sem előre.
