Lénárd darabja erre lehetőséget is adna, ám Hernyák György rendező valami rejtélyes okból elfelejti használni, vagy legalább jelezni a szövegben rejlő humort, továbbá a többszörösen stilizált közegben érvényesített hiperrealista játékstílus miatt a dialógusok hitelessége olyan, mintha a Szomszédokból kölcsönözték volna (feldúsítva divatos négybetűs szavakkal), ráadásul a végtelent formáló, ám önmagába záródó sínek és az átlátszó műanyagfüggönyök képe már az első pillanatban megadják a _mondanivalót_. Ennek megfelelően nem nagyon van mit eljátszani, Hernyák nem a színészeiben, hanem magában bízik, ezáltal befejezetlen karikatúrák próbálnak nagyon valóságosan hihetetlen szituációkat eljátszani, ami miatt az előadás tökéletesen egydimenziósnak, ekként unalmasnak tűnik.
Még rejtélyesebb, hogy a zenés betétek (zene: ifj. Kucsera Géza) tűnnek a legunalmasabbnak, ugyanis a dalok elhangzásakor leginkább csak a színpad jobb oldalán lévő zenekar látható, esetleg fent középen táncol valamit az egyik "virtuális" szereplő a függöny mögött, ráadásul a basszusgitár mögött teljesítő Pálfi Ervin szerepből ugrik ki-be zenélni egyet, és javarészt ő énekli ugyancsak Hernyák György dalszövegeit, amit a leporelló műsorfüzet jóvoltából el is olvashatunk. Ennek révén meggyőződhetünk arról, hogy a darab szereplői és a szöveg alkotója között legalább bő egy generációnyi különbség van, így hát a Trisztán dalaiként hallható dalok bizony egyáltalán nem Trisztánéi, hanem a rendezőéi, ami egy elegáns vonallal húzza át az egész darab rendszerét.
Úgy tűnik, a rendezés által Lénárd Róbert darabjának lehetséges legrosszabb oldala került színpadra. Ha Hernyák akár csak egy kicsit bírja szűkebben mérni dalszövegeinek mértékét, máris egyben játszható lenne a produkció, aminek az sem tesz jót, hogy csupán a negyvenedik percben kezdődik el valami történetszerűség, addig az alapszituáció és a szereplők bemutatása zajlik, meg persze a dalok. Ez azért baj, mert a darab nagyon fontos dolgokat vet fel, tematikailag nagyon is igazolt bemutatni az elvágyódás és bezártság generációs alapkérdéseiről szóló színházi előadást, de hogy ehhez a darabhoz nem ez a stílus illik, az nagyon biztosnak látszik. Ehhez a történethez nem elég a minősítést odarakni a színpadra, és csúnyán beszélni benne, a darab felvetett problémái nagyon alapos elemzést érdemelnének. Ennek hiányában Ralbovszki Csaba (Trisztán) csak téveteg álmodozót, Pálfi Ervin (Dominik) kisstílű pragmatikust tud játszani, de Kalmár Zsuzsa Ajsában így is fel tud villantani némi érdekességet és valami alapvető összetettséget. Sziráczky Katalin Másája pedig az előadás legenergikusabb szereplője, benne valóban élet van, igaz, ennek át kell ütnie azon, hogy a rendezés arra készteti, felületes és erőteljes harsánysággal leplezze el ezt.
Mintha a rendezői vízió becserkészné, majd leterítené a darabot, aztán cafatokra tépdeli, megrágja és kiköpi. Közben nincs idő odafigyelni a slendriánságra, hogy a rádióbemondó nulla egész egy százalékot mond nulla egész egytized százalék helyett, de ez a legkevesebb, ettől még működhetne. De hogy a darabból még a befejezést is leharapja a rendező, és odailleszti, hogy válasszunk tetszés szerinti lezárást, az az egész bő két órát teszi értelmetlenné. Nem más ez, mint virrasztás a nézőtéren, csak úgy, alkalom nélkül.
_(Katona József Színház, Budapest, 2013. május 20.)_
