Nem egyszerű, mert egyáltalán nem zavarbaejtő, ahogyan ez a négy ember teljesen feltárulkozva, testük minden négyzetcentiméterét felvállalva mozog előttünk. Mégis, miközben az ember teljesen elmerül a mozdulatokban és rezdülésekben, akarva-akaratlanul eszébe jut, hogy szabad-e ezt néznie, szabad-e ilyen mélyen és arcátlanul turkálnia mások intim zónájában. Persze az alkotók ezt bevállalták, és ettől kezdve kit érdekel? Azt tehetünk a szemünkkel, amit akarunk, és ezáltal sokkal inkább azon lehet megütközni, hogy ez egyáltalán nem zavaró (és hát a lehetőség adott, hiszen körben ülünk, amennyire a Trafó hatalmas terében lehetséges, karnyújtásnyi közelségben). Hód Adrienn koreográfiája pedig akármennyire is a puszta testet és a testek viszonyát használja, ami előttünk van, az sokkal több puszta testnél.
Cuhorka Emese és Molnár Csaba, valamint Garai Júlia és Márcio Canabarro két párosa végeláthatatlanul évődik egymással: magukat nem, de a másikat nagyon is kímélve fáradhatatlanul dobálják, ráncigálják, gyakorlatoztatják egymást, az előadás utolsó öt percéig nincs is olyan pillanat, hogy két pár egyes tagjai valamilyen módon ne érintkeznének egymással, hol gyöngéden, hol nagyon is durván, hol teljesen magától értetődően, hol fájóan mechanikusan (a mozdulatok között akad nagyon személyesnek és sajátosnak tűnő, és akadnak közösek is). Pedig a mozdulatok kívülről nézve nem tűnnek többnek egyszerű gyakorlatoknál, tördelt balett- és kortárstánc-elemek váltakoznak egyszerű nyújtásokkal, miközben a legapróbb részletekig tervezettnek tűnik az egész, de csak fel-felbukkannak nem, vagy csak félig kivitelezett, ad hoc mozdulatok. De mindezek között valahogy életre kel az ember, illetve férfi és nő, és kettejük nagyon érzékenyen ingó viszonya.
Sokáig csak gyötrik egymást, sokszor a szex csak gépies, máskor viszont felér egy komplett Káma Szutra-tanulmánnyal, megint máskor megkapóan személyes; néha segítik egymást, máskor meg gátolják, néha úgy egymásra vannak hangolódva, mintha egyetlen testtömb lennének, máskor meg totálisan érzéketlennek hatnak. Egyenesen káprázatos, hogy miután a táncosok majd fél órán át gyötrik egymást, tocsognak egymás izzadságában, és közben hallgatjuk, ahogy a balettszőnyegen csikorog a bőrük, mennyire személyesnek és emberinek tűnik egy egyszerű érintés, vagy egy tekintet.
Blaumann Edit és Dézsi Kata világításterve apró, finom változásokkal érzékelteti, hogy mennyire bensőségesek vagy éppen kitettek a pillanatok, Sőrés Zsolt és Mizsei Zoltán zenéje pedig remek hangulatfokozó, nem egyszer teremt thrillerszerű izgalmat, miközben végig a háttérben marad.
Ami miatt azonban önmagában mégis nehéz megfogni az előadást, hogy bár van egy látszólagos dramaturgiai íve – a végére a párok szétválnak és duettek helyett szólok maradnak, azonban nincs a színpadon olyan gesztus, vagy fordulat, amiért a páros létnek feltétlenül magányba kellene fordulnia –, mégis végig absztrakt marad: amit látunk, nem konkrét viszonyok, hanem viszonyulási küzdelmek – amiből néha felsejlik egy-egy komikusabb mozdulatsor is – sora, a maguk általánosságában. Kétségtelen, valahogyan kell és fontos viszonyulni a testünkhöz, és ez a háromnegyed óra remekül gondolkodtat el a témában, de azt hiszem, azért sem megbotránkoztató vagy problematikus a meztelenség, és azért sem válik arcpirítóan személyessé – annak ellenére, hogy személyesnek tűnik –, mert konkrétan nincs állítva vele kapcsolatosan semmi. Hanem csak _van_. Egyszerűen, természetesen. Az viszont bizonyos, hogy a maga teljességében létezik a színpadon, és ez bármennyire is esetlegesnek tűnik sokszor, mégiscsak arra késztethet minket, hogy rádöbbenjünk a létezésére, hogy kipirkadjon a testképünk és kezdjünk vele valamit.
