Az egyik előadás egy fekete humorral átitatott, vad trip, amely legjobb pillanataiban simán felveheti a versenyt a Monty Python Repülő Cirkusza humorának eleven, abszurd és szellemes voltával, és emlékeztet is rá helyenként, hol a szkeccsszerű szerkesztés, hol a poén nélküli lezárás, hol a végtelenül éles kontrasztok felnagyítása, hol a tipizált figurák jellemvonásai miatt, mindeközben fel sem merül az összevetés, mert a Békeidő önnön jogán ilyen és nem mint hasonlat. Hétköznapi kisreálok kisszerűsége, a giccs felszakadása, a várt váratlanná tétele és viszont: ezzel a sajátos humorral operál az előadás, amely közben személyes és emberi, érzelmes és virtuóz. Mert Hajdu remek érzékkel váltja a formákat ebben a sajátos, régi lakásból lomtárrá vált valamiben (díszlet: Iuliana Vîlsan), amivel egy fóliasátorban találkozunk a Csiky Gergely Állami Magyar Színház színpadán: még sosem láttam kellékeket ilyen elevennek, mint itt a támadásra kész székeket: a bábtechnikában való jártasságot ugyanúgy készségszinten használják a színészek, mint a mozgásszínházi elemeket, a prózát, ha kell, ének váltja, és a színre lépők mindben magától értetődők, meggyőzők. Profik, mondanám elismeréssel, ha a szót a megfelelő értelmében használjuk.
Az előadás kapcsolata a jelennel máskor nem is lehetne elevenebb: a színház igazgatója, Balázs Attila ezen az estén nyitja meg a TESZT Fesztivált, és köszöntő szövege (amelynek váratlanul nyílt közhelyeitől elsőre megijed az ember) már az előadás része. Ilyet is ritkán látni: a színházigazgató színész eljátssza a megfelelni vágyó, frázispufogtató, minden eredetiségtől mentes színházigazgatót, akit tulajdonképpen nagy ívben lesajnálnak a munkatársai, mert semmibe veszik, hogy a főnök a plénum előtt tolja papírból az okosat ünnepélyes feszélyezettséggel, ők bizony bekészülnek az előadásra ezalatt. Más estén nyilván nem ilyen a felütés, ám az önirónia ilyen magas fokát nagyszerű érzés tapasztalni, végre a színház színházzal ünnepel, és nem kötelességből elropogtatott, külsődleges és kiszámítható egyenműsorral.
A Békeidő kiváló felütés egy, a fennállásának hatvanadik évfordulóját ünneplő színház (mint intézmény) fesztiválján, egyrészt mert totális színház (mint médium és forma) és annak ünneplése egyúttal, másrészt mert bátor kísérlet, harmadrészt mert mer valóban személyes lenni. A másrészt és a harmadrészt összefügg. Amit látunk, annak a kerettörténete egy író-rendező története, akinek könyve jelent meg, és éppen most egy előadást készít. Pont mint Hajdu Szabolcs. Azonban a Szabó Domokos játszotta introvertált Langermann író nem azonos Hajdu Szabolccsal (noha a színpadon azonosíthatók távoli alteregóként is), de – felteszem – kérdései, élményei részben közösek vele. Ezen kérdések zabolátlan végigfuttatása az első előadás. A másik azonban – és itt jön a bátor kísérlet – Langermann befelé fordulásának, művészi és emberi elárvulásának története. Valódi költői színház (mondja ezután nekem valaki, hogy az nem lehet mai és érvényes és társadalomérzékeny és személyes egyszerre), egészen bámulatos képekkel: a burjánzó rák megjelenítése, azt gondolom, egészen kivételes erejű: megrázó, ugyanakkor színpadilag mulatságos, kivárásra épülő gegsorozat, azonban a hosszas sötétekkel, a különös, tompa fényekkel (világítástervező: Nagy András) ennek a komikumát inverzbe fordítja a rendező. A darab problematikája, hogy vajon egyben bírja-e tartani ezt a két előadást. Ez nem sikerül teljesen, talán azért, mert a két előadás nem párhuzamosan zajlik, a _másik_ az este második felében kerül túlsúlyba, és bár Langermann személye egyben tartja a produkció dicsérendően nem szájbarágós dramaturgiáját, a ritmusa, tempója egészében egyenetlen, ellentétben a jelenetek belső ritmusával, ami ehhez képest (is) virtuóz.
De talán törvényszerű, hogy az első bő óra szertelen és változatos parádéja után nem lehet tartani a tempót, és talán nem is kell. Talán nem is kell érteni, csak érezni, mert a végén mi megyünk át a kapun, és utunk a műhóval borított, villogó ledekkel és játékocskákkal teli Mennyen, a giccs felhőtlenül és kétségek nélkül boldog birodalmán keresztül vezet kifelé az előadásból, vissza a valóságba.
Ilyen előadást csinálni nem könnyű, a tiszteletreméltó kockázatvállalás összetartó társulati munkával (Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Kiss Attila, Lőrincz Rita, Magyari Etelka, Tar Mónika, Tasnádi-Sáhy Noémi, valamint vendégként Török-Illyés Orsolya, Szabó Domokos és a szerző, Hajdu Szabolcs) és tudatos szerzői jelenléttel párosul. Ha nem sikerülne, akkor is lenne miért becsülni. De úgy, hogy az érdeklődést szinte végig fenntartja, hogy vezetni tudja az embert, hogy fontos számára a néző jelenléte, így – a maga problémáival együtt – nem csupán sikerül, szeretni is lehet. Nem hibátlan, hiszen az atmoszféra nem elég sűrű, hogy _tényleg_ végigvigyen bennünket azon a bizonyos kifelé vezető úton, és szeretne is az ember menni. Néha lehet, néha nem. De amikor lehet, na, az valódi, igazi, sűrű színház.
_(TESZT Fesztivál, Temesvár, 2013. május 24.)_
