Pedro Calderón de la Barca XVII. században írt drámája ugyanis pont olyan környezetben játszódik, mintha egy szabadon választott hollywoodi utópikus barakk-díszletet ötvöztek volna egy futurisztikus emberkísérlet-laborral: minden króm, fehér vagy fekete, vannak szögesdrótok és vagy egy tucat flatron tévé, meg jó néhány tekintélyt parancsoló méretű, csúsztatható, "automatikus" ajtó. Egyszerre vagyunk a Star Trekben és egy koreaiháborús filmben. Adrian Damian kétségkívül impozáns díszlete emellett arra is ragyogóan alkalmas, hogy az egymásból kinövő panelek egyszer csak, a megfelelő dramaturgiai ponton valódi hangárt alkossanak, Lucian Moga világítástechnikája pedig mindennek olyan fényjátékot biztosít, amelyet ez a hangulat megkövetel – ebből a szempontból, úgy tűnik, nem kötött kompromisszumot az előadás. Az már nagyobb kérdés, hogy ebben a térben el lehet-e játszani magát a darabot, és ez az, amiről az előadás _pro_ egyáltalán nem hoz meggyőző érveket.

Mert amikor először kis fehér ruhás, fehér maszkos, pirospozsgás lények érkeznek meg a színpadra, akkor még könnyen gondolhatnánk azt, hogy egy kitalált világ kitalált országának ufók által elfoglalt univerzumába csöppentünk, nem pedig Oroszországba vagy Lengyelországba, ahol egyébként járunk. Ez persze egyáltalán nem baj, ilyen a színház, csak jó tudni, hogy a történet szerint a moszkvai nagyherceg, akinek Lengyelországon kellene uralkodnia, csecsemőkora óta fogságban és egyedül tengeti mindennapjait. Apja ezt az állapotot csak azért szünteti meg, mert egy jóslat meghátrálásra készteti. Ám a kiszabadult gyermek (jókora gyermek ez már) elkezd nyakra-főre kegyetlenkedni, mire visszazárják, majd megint kiszabadul, leigázza apját, és ugyanezzel a lendülettel meg is kegyelmez neki, mert _az élet álom_. Meg mert... Sok ok jöhetne, izgalmas okok, felkavaró okok, megható okok, szomorú okok, vagy egyéb okok, de nem jönnek – színpadilag legalábbis, szövegileg persze igen. Úgy tűnik, a futuro-historico lírai látványszínház nem éppen az a terep, ahol ezekre a kérdésekre revelatív válasz tud érkezni, pláne úgy nem, hogy ebben a közegben hamisítatlan, veretes színjátszás zajlik.

Ehhez biztosan hozzátesz, hogy a román nyelvű előadást tolmács segítségével lehetett követni, és a magyar hangalámondás nyelvezetéhez képest Arany János Shakespeare-fordításai is könnyed kortárs csacsogásnak tűnhetnek. A kedélyes és a kétségbeesett őrület vonásait is magán viselő Segismundót Marian Râlea hangsúlyosan nagy, klasszikus drámai főszerepként vezeti elő, teljesen rendben, nem belefeledkezve önnön színészetébe, ellentétben a Clotaldót alakító Valentin Ivanciuckal, aki valószínűleg valamelyik királydráma főszerepét – talán a III. Richárd lehet – járta le a szerepformálás közben, merőben eltúlzott expresszivitással. De ezzel együtt is mindenki magas átéltségi fokon küzd a tér-idő kontinuumban eltévedt történelmi drámával, és csak arra nem tudnak igazán választ adni, hogy ez az egész történet miért lehet _ma_ izgalmas - tartalmilag. Bár az is igaz, hogy erre alapvetően Mihai Măniuţiu rendezőtől kellene intenciókat kapnunk, de az élő tévéközvetítés-imitáció, a stilizált tér, idő, jelmez és világítás, a valóban nagy technikai apparátus, a meggyőző, önmagában kifejező látvány, illetve a mindehhez rendelt deklamatív, erőteljesen klasszikus jelleget öltő színjátszás közös nevezője nehezen fejthető vissza.

De mindez látványos körítéssel zajlik, a technika görgeti előre az előadást, a drámai légkör pedig folyamatos – bár konstruált – súlyt biztosít neki. Hogy ennek mekkora volt a valódi tétje, az a tapsrendnél kiviláglik: a bohókás szolgát alakító színész nyom egy pacsit valamelyik haverjának a nézőtéren, és sokan könnyed bohóckodásba kezdenek, ami végül is egy fesztiválon rendben van, de azért mégiscsak igen beszédes arra nézvést, hogy mi történt a nagy, súlyos és látványos porhintés mögött.

_(TESZT Fesztivál, a Temesvári Mihai Eminescu Nemzeti Színház előadása, 2013. május 25.)_