Még akkor is, ha Benedek Miklós és Benedek Albert adaptációja nem akarja alapjaiban megbolygatni a közönség nosztalgiaigényét, és csak finoman, a piros cipellő köré szerveződő Hamupipőke-parafrázissal jelzi végig, hogy egy mesében vagyunk. Egy mesében, amiben egy romlatlan, tiszta lánynak olyan isteni szerencséje lesz, hogy miközben elszántan alkudni kezd egy autóra - aminek még a makettváltozatára sem lenne elég pénze - beleszeret a nőcsábász vezérigazgató, aki elhatározza, hogy szegény sofőrnek kiadva magát fogja elérni, hogy a lány belé, és ne a pénzébe szeressen bele. Így lesz Verának egy vadiúj autója és egy sofőrje, aki nem mellesleg annak a cégnek az igazgatója, ahol a lánynak napestig stempliznie kell. Az egyszerű lávsztorit pedig elsősorban Halmos Aladár, Vera együgyű főnökének kétbalkezes ténykedése avanzsálja vígjátékká.

A mesét Dévényi Rita stilizált díszlete keretezi jelezve, hogy itt tényleg nem feltétlenül kell mindent készpénznek venni, bár a kivetítőn megjelenő fekete-fehér képek és filmrészletek, amelyek pusztán csak a helyszínek illusztrációjaként szolgálnak, kicsit rombolják ezt a gondolatmenetet. Ahogy a meseszál sincs túl hangsúlyosan végigvezetve a történeten, igazából csak afféle összekacsintós rendezői kiszólásnak tűnik, közel sem bolygatja meg annyira a történetet, amennyire megbolygathatná. Így végtére is ugyanabban a filmből ismert naiv mederben csordogál a történet, amelyet el lehet képzelni akkor, ha a Meseautóra vált jegyet az ember. Trokán Nóra nagy és ártatlan szemekkel, kislányos manírokkal terelgeti Kovács Verát – akinek izgalmassága sokat csorbul attól, hogy nagyjából az első pillanatra fülig beleszeret Szűcs János vezérigazgatóba, így némiképp következetlen, hogy miért hagyja ott az első szóra Szűcsöt, amikor lerobban a kocsijuk Lillafüred felé menet. Kiss Zoltán is filmes klisékkel vázolja fel Szűcs Istvánt, szerelmes ködfátyollal borítva be tekintetét, párosukból tényleg csak a kémia hiányzik. Nem úgy Csombor Teréz Kerekes Annája és Vida Péter Halmos Aladárja között, akiket - és ehhez semmi kétség nem férhet - az isten is egymásnak teremtett. Párosuk játékos, és bár Csombor Teréz egy szubrettet, Vida Péter pedig – kevés gátlással, de alapvetően jó ízléssel – egy Kabos Gyulát alakít, itt a klisék tényleg találkoznak. Szokolay Péter ál-Szűcse is adós marad azzal a kérdéssel, hogy milyen a valódi viszonya az igazi Szűccsel – ha barátok, akkor miért nem jelent neki semmit, hogy el akarja tényleg elcsábítani a lányt, ha nem barátok, akkor miért nem harcol a lányért –, Kiss Jenő Vera apjaként még egy fokkal egyszerűbben játszik, mint azt az anyag igényelné, Réti Erika anyafigurája ennél jobban érzékeli a stílusregisztert, Magyar Éva pedig a vénkisasszonynak ad felismerhető karaktert.

Benedek Miklós rendezése azon kívül, hogy olykor kissé nehezen fér el a kamaraszínházi keretben – vannak olyan táncjelenetek, amelyben tucatnyian járják a koreográfiát, és a színészi munka is inkább nagyszínpadra van hangolva –, egy jól ható geggel kibillenti az előadást a primer színházi keretből egy színház a színházban jelenettel, amiben Kerekes Anna éppen azt az előadást nézi, amit mi, miközben Halmos Aladár a színpadról referál neki, hogy mi történik a lillafüredi kastélyban. Ekkor mobiltelefonon értekezik Kerekes Anna Aladárral, és kalapot is emelnek a nagy előd, Kabos Gyula előtt – szép, bár ilyen direkten kissé patetikus gesztus –, hogy aztán a végén kiderüljön (vigyázat, lelövöm a poént!): minden, amit láttunk, csak Kovács Vera álma volt az unalmas stemplizgetés közben.

De ezek korántsem olyan pillanatok, amik egyébként felülírnák a Meseautót, és valóban kérdések elé állítanának minket. Pedig a lehetőség megvan rá, de Benedek Mikós rendezőként sokkal kevésbé teszi ezt fajsúlyossá, mint amennyire az adaptációban ezt ígérné. Így pedig végtére is marad a nosztalgia sok zenével, ami tényleg csak azért kár, mert ennél több is volt most ebben a Meseautóban. És valóban izgalmas lett volna arra a kérdésre válaszolni, hogy egy álmon kívül mit jelent nekünk a Meseautó most.