Rögtön a felvilágosult cosmopolitizmus egyik alapjelenségével, a toleranciaálarcba bújtatott feminizmus kibontakozásával találkozunk, amint épp megpróbál verbális párharcban felülkerekedni a teremtés koronája hagyományos attitűdjével vele szemben álló hímegyeden. De honnan is ered a hímsovinizmus társadalmi kódoltsága, a női rabiga minden generációt mélyen átitató eszmeisége? Na, ezt nem tudjuk meg, ellenben azt igen, hogy legalább az ötvenes évekig érdemes visszanyúlni az időben, ha meg akarjuk érteni a ma asszonyának sorsát. Ekkor ugyanis a háziasszonnyá nevelés olyan megfellebbezhetetlen erkölcsi kötelesség volt, amit hivatalos tankönyvből kellett szorgalmasan elsajátítani. A női nem akkreditált házijószággá degradálása a mából visszatekintve végtelenül röhejes, és Tasnádi István a társulattal közösen írt jelenetei, illetve ezek laza rendszerű összefésülése nem is akar annál sokkal többet, minthogy ez merjen is röhejes lenni, ha már egyszer meghaladott. Úgy ez, mint minden egyéb piti vircsaft, amit e témakörben találni lehet.

Szilágyi Nándor mérsékelten stilizált, esküvői miliőt árasztó díszlete ehhez jól asszisztál, a legabszurdabb gegektől a legreálisabb monológokig minden megtalálja benne a helyét. A mindent pedig tényleg érdemes szó szerint érteni, mert megfordul benne tejfakasztóra összegyűlt kanbuli, balul elsült leánybúcsú, agresszor családalapítási hivatal, párterápiás kerekasztal, szülészet és inverz lagzi, meg dalbetétek és videók is, szóval sok minden, sokféleképpen. A társulat pedig alapvetően jó ízléssel lavírozik a sikamlós témák között, nem szépeleg, nem moralizál, és nem rejti el azt sem, hogy a felbukkanó, végtelenül kispolgári, tévéből és közhelyekből tanult kliséörömök valóban ugyanúgy az övék, mint ahogy a miénk is – bár ennek értékére folyamatosan reflektál.

Mert a Szex és New Yorkon edzett huszonegyedik századi, Joy magazinon felvilágosult nagyvárosi lányok tényleg valószínű, hogy nem tudják elképzelni a lánybúcsút vibrátor és chippendale-fiú nélkül, de Tasnádi István íróként és rendezőként is figyel arra, hogy közhelyek mellett formailag minden jelenetnek legyen egyedi íze, jelen esetben, hogy a kanos táncosfiú a vőlegény legyen, és ez kínos balhéhoz vezessen. Vagy milyen az az „összefutunk a srácokkal” buli, ahol a ki a legnagyobb bika?-közegben nem finganak, böfögnek és mondanak szexista vicceket egymásnak a tesztoszteronszagú férfiak – és aztán nem ugranak az első szóra, ha oldalbordájuk arra szólítja fel őket? A hétköznapi kisreált meg-megbontó abszurdabb jelenetek sem kevésbé ismerősek. Kalmár Zsuzsa és Pálfi Ervin jelenete, amelyben egy brit írónő előadást tart a szexuális megtartóztatás hatalmi lehetőségeiről, konkrétan parádés: Kalmár minden, autentikus brit angolsággal elmondott szava egy-egy álságos férfigyűlölő himnusz, amelyre Pálfi Ervin fiatal tolmácsa folyamatában feledkezve meg munkaköri kötelezettségéről, egyre életerősebb reakciókat ad a szexuális frusztráció eme klinikai – bár vonásait tekintve korántsem idegen – formájára.

Ezek a könnyed részek jól mennek a társulatnak, az említetteken kívül G. Erdélyi Hermina, Pámer Csilla, Pesitz Mónika, Baráth Attila, Kovács Nemes Andor, Mácsai Endre, Vicei Natália, Ralbovszki Csaba és Szőke Attila sem rejti véka alá, hogy ismeri a témát és szívesen farag ironikus karcolatokat hozzá. Csak a férfiszülés-jelenet súrolja a jó ízlés határát, és Geréb Ágnes idecitálása sem teljesen tiszta, hogy most pro vagy kontra szól – nyilván pro, de ez a jelenetből nem következik egyenesen. És az elmélyítésre szolgáló végső monológ - Vicei Natália előadásában - sem találja meg a helyét a produkcióban, bátortalanul töri meg a konstrukciót. Az utolsó jelenet videóval kísért dala kissé szentimentális lezárását adja ennek a többnyire sodró és cseppet sem érzelmes jelenetfüzérnek, amely sebességét tekintve gördülékenyen folyik egymásba, bár van jó néhány jelenet, aminek a végét inkább csak a kényszer szülte, de ez ebbe a formába belefér.

A Tapasztalt asszony szórakoztatóipari tevékenységnek kifejezetten színvonalas, személyessége pedig jól ellensúlyozza az egyenetlenségeket és az esetlegességet. Úgyhogy a friss, közvetlen, felszabadult, közös dolog létrejött, de ennél nem is volt sokkal több a vállalásban.