7óra7

Izgalmasabb önmagánál
7óra7: (6/10)
Közösség: (6/10)

Izgalmasabb önmagánál

2013. 06. 04. | 7óra7

Önmagában az Ariadné Naxoszbannak is meglehetősen kalandos a története, hiszen amellett, hogy Molière Úrhatnám polgárjából is található benne egy betét, az eredeti bemutatót nem övezte túl nagy siker, az emberek nem értették ugyanis, hogy egy klasszikus, görög mitológiát feldolgozó operában miért csámborognak és énekelnek szólókat vásári komédiások. Így került pár évvel később a rövid, nagyjából kilencven perces opera elé egy prológ, amelynek történetéből végigkövethetjük az előadás előzményeit: a komponista izgul az est miatt, az énekesek rohangálnak, készülnek, mindenki nyögi a maga baját, amikor az Udvarmester közli, hogy változik az eredeti program, és nem egymás után, hanem egyszerre játsszák a két előadást.

Amúgy bőséggel lehetne elmélkedni mindennek az esztétikai konnotációján, a commedia dell'arte és a tragédia viszonyán, hogy mi szüksége van egyiknek a másikra, hogy mit szeret a néző, hogy mit akar az alkotó, hogyan lehet egy szigorú szabályok szerint létező műfajt (antik tragédia) elegyíteni vígjátéki elemekkel, felhígul-e, egyáltalán hígulásnak számít-e, ha a néző nevet is, nem csak falat és agyat kaparva próbálja felfogni a színpadon zajló vérdrámát. Egyáltalán: van-e bárminemű relevanciája a műfajnak, amikor az csak eszköz, és ami valóban számít, a tartalom, amiről szól. És most tényleg csak röviden soroltam fel az elsőre felmerülő kérdéseket.

Ariadné Naxoszban De van egy dolog, ami felett ma nem lehet elsiklani: amikor a nyitány és színpadi káosz után az Udvarmester felszól a nézőtérről és kiadja a főnök ukázát. Művészi ambíció ide vagy oda, az fog történni, amit ő mond. Úgy látszik, Anger Ferenc rendező akart valamit kezdeni ezzel a felütéssel, hiszen az Udvarmestert megszólaltató Franz Tscherne bőszen mutogat felfelé, az igazgatói páholy felé, nagyon hangsúlyosan művészi és hivatalnoki jelleget ötvöző jelmezbe öltöztetve többször is aláhúzza, mit mondott a megrendelő – ráadásul a nézőtérről, közülünk indul, valamint a Zenetanárral lezajló dialógusa nagyon minimális gesztusokkal van megoldva, azt sulykolva, hogy ez itt és most van.

Franz Tscherne nagyon pontosan, visszafogottan és körültekintően artikulálja az Udvarmestert – még gyengébb némettudással is tökéletesen lehet érteni felirat nélkül –, de nem csak erőteljes az éneke, nagyon határozottan van jelen a színen is. Hasonlóan Gurbán János Zenetanárjához, az énekes a helyzet nehézségeit és abszurditását is érzékletesen jelzi. Színészi ziccer, ahogyan minderre reagál a zeneszerző, akinek alkotói elképzeléseit egy huszárvágással kettészelik: Vizin Viktória nem is pironkodik a fogalmazásban (találó ötlet egyébként, hogy az érzékeny, önkifejező művészt egy férfiruhába öltöztetett nő alakítja), szopránja kellemesen hatja át a levegőt, van benne valamiféle kiszolgáltatottság és önfeladás is. Megkapó Megyesi Zoltán tolókocsis Táncmesterének ridegsége (neki nem okoz problémát a parancs), és az a felsőbbrendűség is, ahogyan a Primadonna, a tragédiában az Ariadnét alakító énekesnő reagál.

Aztán kalap-kabát, soha többé egyetlen szó sem esik minderről, és némi némafilmes átvezetés után lezajlik az Ariadné Naxoszban című opera, kotta szerint, elegyítve a commedia dell'arte szereplőivel. Kétségtelenül megkapó Szabóki Tünde megtört, mély, az elhagyatott és magányos Ariadnét minden mozdulatában életre keltő alakítása, hangja is hatásosan és szépen szól. Rácz Rita Zebrinettája minden mozdulatában és hanghordozásában élettel és kedvvel kelti életre a léha, bővérű komikus színésznő alakját, minden hangjegyet és minden gondolatot a legapróbb részletességig kidolgozva (nem mellesleg Zebrinetta jelmeze is izgalmas és látványos), azonban az énekesnő valahogy mégis erőtlen és súlytalan marad – még Héja Domokos alázatos, a szereplőkre mindvégig figyelő vezénylete is játszi könnyedén nyomja el szólóit (a karmester végig precízen, koncentráltan, hangsúlyokkal töltekezve irányítja az zenekart). Maradandó és megnyugtató érzés, ahogyan Szegedi Csaba baritonja Harlekin szerepében egy szemvillanás alatt betölti az Operaház hatalmas terét, valamint könnyedén átélhetőek Bacchus az éggel és a sorssal folytatott vívódásai Thomas Piffka közvetítésében.

Végtelenül kreatív az előadás második felvonása, a függőlegesen parkoló gyorsvonattal, a félmeztelenül napozó, álló lábú férfiakkal, az irányjelzőként, önmaga holttesteként álló Minotaurusszal – Zöldy Z. Gergely látványa minden momentumában ötletes és játékos, arról nem is beszélve, hogy első felvonásbeli, a polgári lakást a szocreál stílussal ötvöző szobabelsője a figyelmetlenebb tekintet számára is könnyedén elhelyezi az előadást térben és időben.

Ariadné Naxoszban

Tulajdonképpen mindez egy felhőtlen és rétegzett játék lenne szerelemről, annak viszontagságairól és különböző oldalairól, Anger Ferenc rendező vállaltan túljátszott, igazi némafilmes részletekkel még közel is akarja hozni a sztorit, hogy viszonyba lépjen velünk – és lehetne bőséggel elmélkedni viszonyokról és életekről –, csakhogy ez az opera erre nem alkalmas. Van ugyanis egy olyan kultúrpolitikai felvetése, ami felett ma nem lehet elsiklani. Nem arról van szó, hogy nem lehet szórakoztató, játékos és tartalmas operát csinálni – pont Anger bizonyította Szegeden, a Don Sanche kapcsán, hogy lehet –, de csak arra alkalmas anyaggal. Az Ariadné Naxoszban nem látszik ilyennek, legalábbis abból, ahogyan minden gesztus, minden humorra való törekvés, minden sors az igyekezetek ellenére is a színpadon marad, és juszt se lép interakcióba velünk, ez tűnik ki. Ezért tulajdonképpen kár, mert az előadás izgalmasabb annál, mint ami lett belőle.

A bejegyzés trackback címe:

https://7ora7.hu/api/trackback/id/tr658001845

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása