A háttérfalon vallatási jegyzőkönyvet olvashatunk egy nőről, akinek bekötötték a szemét, majd arra kényszerítették, hogy tegye szét a lábát, így azt hihette, hogy meg akarják erőszakolni. Ezután válnak láthatóvá a földön fekvő, félmeztelen fiúalakok, akik a bucskázásoktól a lényszerű kúszásokon át néhány perc alatt eljutnak a felegyenesedés kiváltságáig. Vörös szemfényeikkel, piros csizmáikban, égnek meredő, zilált hajukkal egyszerre emlékeztetnek egykor szétvetett lábú, véres áldozatokra, túlpörgött cirkuszművészekre és kócos koboldokra.

A két megnyerő aurájú clown eleinte csak akrobatikával és ártatlan-bohókás péniszméregetős játékokkal igyekszik szórakoztatni, miközben egy-egy ponton Havel levelének részletei íródnak a falra. – Voilà! – mondják újra meg újra, és semmi sem problemo számukra. Később előkerül egy piszkosfehér próbababa is, amelynek a köldökéből egyikük Magico! felkiáltással bélként kicsapódó bugyigumit csattint az első sor közepe felé, és üti ki (persze csak játszásiból) az egyik néző szemét. Problemo? No problemo! Aztán az egyik fiú – mint valami kelekótya Cipolla - moccanatlanra delejezi a másikat, és annak végbeléből (persze megint csak játszásiból) bélszerűen elnyúlt ruhaanyagot húz elő, mire a megbabonázott fiú hirtelen megfordul, és vászonbelét játszótársa fejére tekeri, így teszi őt (játszásiból) vakká.

Komoly problemo valóban nincsen, de érezhetően nehézkesen épül a kapcsolat a játéktér és a nézők között. A nézői reakciók számára kitartott helyek az első pillanattól fogva üresen maradnak, így nem ragad belénk a taps az egyre brutálisabb (noha mindvégig jelképes) színpadi akciók láttán. Az előadáson belüli előadás – szerepe szerint – ügyefogyott bohócok ügyeskedése, márpedig egy ilyen összekócolt forma egyensúlya mindig kényes. A darabot érezhetően nem sikerült maradéktalanul a Kamra színpadjához illeszteni. Ahogy az ebből eredő kisebb-nagyobb csúszások hozzáadódnak az előadás alapvető és jelentéses ügyefogyottságához, valamennyit bizonyosan levesznek a minimum dupla fenekű játék önerejéből.

Az egyre kaotikusabb és egyre pörgőbb színház a színházban azonban nem sokkal azután, hogy a színpadon tébláboló körhinta lovak szeméről leveszik a kötéseket, a mennyezetre gatyamadzagon fellógatott játék babát és a manökent összenyálazzák, mégis áttör. A cseh előadók sem a befogadói tűrésküszöbig nem mennek el, sem a közízlés határát nem ostromolják, de képletes utalásaik átélhető közelségbe hoznak egy ilyen határsértést. Ahol a két figura szórakoztató vehemenciája a csúcspontjára ér, az emberi méltóságnak már nyomai sem látszanak. A színpadon összevissza szórt tárgyak hevernek szanaszét, a játéktól a játszók, a látottaktól kicsit mi, nézők is piszkosak leszünk. Csak éppen annyira, hogy a „jó emberek nézik a kevéssé jó világot” – alaphelyzet morális komfortja itt-ott megbillenjen. A darab során többször megjelenő körmotívum (körhinta, cirkuszi forgó, da Vinci emberköre) végül a dramaturgia szintjén is bezárul: a két figura az előadás végére visszacsavarodik a földre. Ami állva marad, az egy enyhén összeégetett, rúzsos-nyálas, alig csonkolt próbababa póthajjal.

Míg a háttérben Václav Havel levele az akkori csehszlovák rezsimet kritizálja, Jiří Honzírek rendező egy olyan zenés-mozgásos világot hoz létre, amit bár nem lehet függetleníteni ettől a kritikától, túlér azon. Az előadás nem illusztrálja, hanem reprezentálja és némiképp tovább is olvassa a levelet. Az egzisztenciában való megfélemlítés és egy olyan közkultúra, amely a gondolkodás terhét leemeli a vállakról, hosszú távon apatikussá és önzővé teszi az embert – Havel valami ilyesmit ír. Egy apokaliptikus varieté keretén belül a cseh alkotók úgy rajzolják meg a homo ludenst, hogy közben fokról fokra, szinte észrevétlen eltüntetik a színpadról a homót.

Világvégi atmoszférája, diabolikus felhangjai és az animálisból az animálisba visszaforgó kör víziója ellenére a Havel levelet ír Husáknak összességében nem pesszimista darab. Ahogy a történések leginkább zavarba ejtő jellege a két fiúalak szinte gyermeki voltából, akarnok romlatlanságából ered, úgy a feloldás, a kiút lehetősége is ebben áll. Játszani és szórakoztatni akaró vágyuk ugyan embertelenné teszi őket, de nem gonosszá, így ha nem is sulykolja az előadás, de megengedi, hogy ennek a mókuskörnek talán egyszer más kifutása is lehet.

Borúlátó optimizmusa mellett az előadás legnagyobb Voilà!-ja az, hogy nem áll meg a maga uralmát megtartani igyekvő hatalom evidens kritikájánál. A két örökkévaló clown eldöntetlen eredetű figurája és varietéköntösbe bújtatott ecce homójuk még egyet csavar ezen a társadalomkritikán. Azzal, ahogy egy kulturális leépítés folyamatát és érzékletes végeredményét felmutatja, azt is sejtetni engedi, hogy miként a saját vágyakra játszók, az olcsón szórakoztatók és az olcsón szórakozók is mi magunk vagyunk, úgy vezetőink sem ufonauták, és így hatalmuk sem a Kentaur csillagképből ered. Ami pedig 2013-ban Magyarországon nem mást jelent, minthogy ez a scripted realitykkel, Magyar Művészeti Akadémiával, Kerényi Imrével és megannyi szem(fény)vesztéssel cifrázott helyzet nem csupán a mienk, de egyenesen mi magunk vagyunk. Akár problemo ez, akár no problemo.

_(Csekkold! – cseh színházi fesztivál a budapesti Katona József Színházban (Kamra), 2013. május 24.)_