Amikor van eredmény, az nagyjából az, hogy a nézőtér egy része harsányan kacag a változó minőségű helyzet- és jellemkomikum-fesztiválon, amelynek az is a célja, hogy kacagtasson. Röhögtessen. Nevettessen. Nyihogtasson. Bárhogy és bármilyen eszközzel, ami primer és felületes. Vidnyánszky Attila könnyen kapható a közhelyekre (lásd: Mária), azonban az a tartalom, ami ebben az előadásban rejlik, olyan sekélyes, hogy nem igazán lehet vele mit kezdeni. Mert lehet állítani olyat, hogy Európa egy kupleráj, és ebből az össznemzetiségi félrekefélésből nem sül ki semmi jó, de az ember elvárná, hogy akkor ezen állításokkal valamit kezdjen az előadás. Mert az nem lehet, hogy egy komolyan vett színházi produkció ennyi legyen, ez az egy-két levegőben lógó sommás mondat, plusz a gátlástalan ötletparádé, ami közül elfelejtett szelektálni bárki.

Ez a kifacsart előadás a gatyaletolás kétséges dicsőségén kívül semmiféle humort nem ismer, de a legfájdalmasabb, hogy nem ismeri a bohózatcsinálás fogásait. Mert ha látom azt, ami a következő pillanatban meg kellene, hogy lepjen, nem nevetek. Ha érzem az erőltetettségét valaminek, nem nevetek. Ha olyat látok, amit ezerszer láttam, nem nevetek. Nevettetni lenézve, intellektuális tartalom nélkül nem lehet. Ez az előadás leginkább nem szereti a darabot, amiből készült, nem szereti annak a figuráit, és nem mutat tiszteletet sem a szerző, sem a nézők iránt. Mert ha így tenne, akkor az önkényes át- és beleírások kifutnának valamire. Mintha Vidnyánszky úgy gondolná, hogy vicces minden marhaságot a színpadon hagyni, ami valaha valakinek eszébe jutott a próbafolyamat során, csak egészítsük ki és időzítsünk bele közhelyes operaidézeteket. Csak jól be kell koreografálni, hogy _valaminek_ tűnjön. Alibiből.

Pedig ennél jobban indul: mérnöki pontossággal kiszámított hatáskeltés van, amiből ugyan a lényeg, az ember abszolúte hiányzik, de legalább van karaktere a dolognak. Aztán elfogy a levegő, sablonok és kiszámíthatóság következik, ósdi rutinpoénokkal. Talán az idő volt kevés. A stilizált tér, a hatalmas megfordított ablakok a háttérben (Szergej Maszlobojscsikov), a túlcsicsázott bútorok korban és mostban egyaránt jól elhelyezik a produkciót, kár, hogy a rendező nem elégszik meg ezzel, sulykolja a csillagos zászlót, az eurót, az Örömódát, hogy egészen világos legyen, és amikor már a legdegeneráltabb néző is egészen biztosan képben van, akkor lehullhat Poche-ról, a kupleráj mindeneséről a korábban odaejtett, amúgy is foszlott lepel, és kiderülhet, hogy ő bizony echte magyar betyár, és most már egész biztos, hogy nekünk, magyaroknak kell rendet tenni ebben a nyavalyatörte lebujban, és senkinek ne is legyen afelől semmi kétsége, hogy rend is lesz, a teremburáját a nagy büdös -világnak- Európának.

Nincs kétségünk, hogy a - darab tulajdonképpeni főszereplője - Chandebise úr alakmásaként fellépő Poche mögötti Pista betyár nem más, mint személyesen Orbán Viktor, aki befenyíti azt a nyamvadt Európát, és mögötte persze egész Magyarország, de hogy ennek mi a rosseb köze van a Bolha a fülbe előadáshoz, az totális rejtély, pláne úgy, hogy eme epizódnak semmi szerepe nincs a továbbiakban, attól függetlenül, hogy Poche bicskanyitogatóan ellenszenves a továbbiakban, amit Trill Zsolt megpróbál Hofi Gézá-sra vett közvetlenséggel képviselni, de nem megy.

Mert az egész történet nem ilyesmiről szól, hanem egy féltékenységi félreértésről, aminek következtében egy komplett háznép találja magát egy vöröslámpás házban, és ez is benne van az előadásban, a lehető legevidensebb színházi rutinok megerősített, vaskos felidézésével. Az első felvonásban egyszerre légies és gépies Szűcs Nelli menet közben elfelejti a karaktert, Mercs János rokonszenvesen szerencsétlenkedő Camillo, és ha a karakter lényegét jelentő beszédhibát komolyan venné, vicces is lehetne. Mészáros Tibor kedvesen ravaszkodó McConneryjét feleszi a követhetetlenség, Ráckevei Anna Lucienne-je teljesen sablonos, ám a közegben meglepően elegáns feleség. Folytatható a sor tetszés szerint, de felesleges: a második felvonásban Vidnyánszky Attila ráerősít az összekuszálódó szálakra, és teljesen követhetetlenné tesz minden szálat és alakot, és Rugby (Kristán Attila) előadást megszakító monológjával teljesen a jelenvalóba transzportálja az előadást, megszüntetve a színházi előadás színháziságát. Ebből nincs visszaút, illetve egyetlen kivétellel igaz ez: az elején hihetetlenül erőteljesen, már-már erőszakosan indító Olt Tamás Histanguája a végére felidézi egy valós bohózati karakter sajátosságait, ugyanis kezdetben vaskos és drabális jelenléte finomodik, és így kontrasztba kerül a darabbal – és a minden érzékét elvesztett előadással is –, ami így azt eredményezi, hogy érdekessé, sőt némileg érzékennyé kezd válni az elkeseredetten dühödt spanyol ziccerszerepében.

Hogy ez a lélektelen és ostoba, üres előadás a szándéka szerint az „évad legjobb” produkcióit felvonultató szemle eleme lehet (ugyan már), az tulajdonképpen igazolja azt a rendetlenséget és felfordulást, amit a színpadon látunk: ez a káosz itt és most van. Nem Brüsszelben, hanem itt, a XIII. POSZT végtelenül szervilis és lólábkilógató versenyprogramjában, itt, Magyarországon, 2013-ban. Hogy ez lehetséges, az rólunk szól: a szakmáról, a társadalomról, az életünkről.