Szép Ernő írásai Benedek Miklós szerkesztésében egy idős ember visszaemlékezéseibe és útkeresésébe kalauzolnak minket: hogy hogyan volt régen, milyen volt beülni egy kávéházba, elcsábítani egy nőt, milyen volt céltalanul barangolni a pezsgő budapesti utcákon, hogyan volt még kölcsönkéréskor is öntudatos egy ember és hogyan válogatta meg szimpátia és elvek alapján a hitelezőit. Rengeteg apró történet és esemény egy olyan életből, ami első ránézésre ma már inkább archívumnak és kordokumentumnak tűnik, mintsem érdekesnek.

A Dévényi Rita által tervezett korhű, jelzésszerűen berendezett lakásbelső, háttérben egy, a Mennyországba vezető lépcső-szerűséggel - nem ad hozzá túl sok izgalmat a produkcióhoz. Egyedül talán az a kérdés rakoncátlankodik mindvégig az ember fejében, hogy mit keres hátul az a lépcső? Nyilván jelzi, hogy eljön a vég, de ekkor még nem tűnik úgy, hogy ennek bármiféle tétje lenne.

Szacsvay László lendületesen, kedvvel és színes technikával szólaltatja meg Szép Ernő sorait, igyekszik életet lehelni a közöttük meghúzódó emberbe, de minden törekvése ellenére a technika csak technika marad, nem szervesül élő játékká. Pedig igény van rá: néha ki-kiszól a nézőkhöz, egyszer még szemüveget is kölcsönkér – megpróbálja valahogy átlépni a nézőtér és a színpad közötti falat. De azon túl, hogy kronologikusan haladunk előre az időben, nem lehet rendszert felfedezni az események között.

Aztán egyszer csak elhangzik egy szöveg háborúzó állatokról, és az állatokról kiderül, hogy emberek, meg egy olyan világról, ahol vallás és bőrszín alapján kategorizálnak, meg olyan világról, ahol nem az élet a fontos, hanem a háború, egy olyan világról, ahol egymást pusztítják az emberek, létezni pedig egyáltalán nem lehet. Emberünk sem élheti az egészen eddig senkinek sem ártó, békés mederben folydogáló, polgári életét, nem foglalkozhat azzal, ami számára fontos, hanem a körülményekkel kell törődnie. És ettől hirtelen egészen új értelmet nyer az előadás egésze (hogy ez szándékolt, vagy csak pusztán a közegünk értelmezi automatikusan a produkciót, lényegtelen kérdés).

Nem azt mondom, hogy ettől izgalmas lett az előadás első része, nem, egyszerűen csak átértelmeződött. Hiszen az elhangzó történeteknek és Szacsvay humánumának hála az emberben elindul valamiféle asszociáció, hogy mi sem élhetünk szabadon, ma is lépten-nyomon beleszólnak az életünkbe, egyre inkább megmondják, hogy mit és hogyan tehetünk, illetve mit nem – lehetőségek persze vannak, csak egyre szűkebbek ezek a lehetőségek. És ezt éli át ez az ember is a szemünk láttára (és bármennyire giccses a miniszínházban elbábozott háború, a lehulló hóval, valamit mégis elindít a nézőben).

Ez pedig már egy értelmezhető viszony. Érezhetően eddig is voltak olyanok a nézőtéren, akik élvezték az előadást, tudtak vele menni – rendszerint az idősebbek, amivel az ég egy adta világon nincsen semmi baj: ők a célközönség. De a vége miatt végül azt tudom mondani, hogy ez nekem is szól, sőt mindenkinek szól. Mert bár egy egészen sajátos, talán meghaladottnak nevezhető életszemlélet és tempó, amit a Szacsvay által játszott Szép Ernő-alakmás képvisel – és ehhez rendre igazodik az előadás formai világa, ami így teljesen önazonos –, mégis egyfajta élet, aminek ugyanolyan létjogosultsága van, mint bármelyik másiknak.

És senkinek sincs joga azt mondani, hogy azt az életet máshogy kéne élni, vagy hogy valaki ne élje így az életét – hiszen nem sért senkit, csak van, a maga tulajdon szemléletével, melankóliájával, keserédességével és öniróniájával. Nem kell, hogy valaki jobban tudja, hogy kell élni, megmondja, hogy kell élni, ne adj' isten igazgassa az életünket, a lehetőség kell, hogy élhessünk, ahogy akarunk, aztán élünk is, ahogy akarunk.

Ne fogadjuk el, hogy más jobban tudja.

Ne higgyünk annak, hogy más jobban tudja.

A mi életünk a miénk.

Az a végbe vezető lépcső pedig végig ott áll, kár, hogy nem lett kihasználva, de igaz, hogy jobb lenne, ha nem kéne elkezdeni rajta felfelé lépegetni. Pedig előbb-utóbb muszáj. Persze, jobb lenne minél utóbb.