A Csomor Katerina, Jeli Luca, Sebők Réka és Török Adél tervezte díszlet – ami egy-két elem segítségével idézi fel és jelzi, hogy egyszerre vagyunk egy kabaréban és egy színházban – és jelmez – amik kihívóan ízlésesek, miközben felidézik a kultfilm furcsa stílusát – a maga egyszerűségében és szegényességében remekül dobja fel ennek a feltételezett koncepciónak a lehetőségét. De ezzel nagyjából meg is szűnt az előadás, ami igazából el sem kezdődik.

Megjelenik a színpadon egy jópofáskodni akaró konferanszié, meg sok-sok táncos, akik félig hangosítva, javarészt a kottát alulról és fölülről körbelőve énekelnek, jeleznek valami koreográfia-szerűséget (Gonda Kata táncai amúgy teljesen korrekt-kommerszek lennének, ha a színpadon szereplő emberek közül bárkinek bárminemű viszonya lenne hozzá), aztán meg elkezdik egymást különböző, a szerepekre utaló neveken szólítani, eljátszanak jeleneteket, jelmezeket váltogatnak, meg énekelnek még más dalokat is (nagyjából csak az utolsó húsz percre sikerül énekhangszerűségekről számot adniuk, de addig azért sok cifra dolog történik – a hangszerelést például nem tudom, ki követte el, de egészen hátborzongató, ahogy sikerült a Tomorrow Belongs to Me című dal velejét, a fokozatos és kimért építkezést totálisan figyelmen kívül hagyni, arról a hangorgiáról már nem is szólva, amit a gépi zene és egy-két élő hangszer kombinációja okoz, olyan élmény ez, mintha az Andokban próbálnánk meg befogni a Kossuth rádiót). Ez így zajlik majd két órán keresztül, de hatását tekintve olyan, mintha nem történne szinte semmi. Sally Bowles nemhogy nem varázslatos vagy izgalmas, de még olyan igazi belevaló nőnek sem tűnik, a Konferansziénak nemhogy titka, de még személyisége sincs, Christopher nemhogy nem szerelmes, de még ambíció sincs benne – és lehetne sorolni még elég sokáig a hiányokat.

Végig lehetne menni az összes szereplőn, hogy ki-ki mennyi mindennel maradt adós a színpadon töltött idő során, de ez egyáltalán nem lenne fair. Az előadásnak úgy van megágyazva, hogy az ember azt hihetné, teljes értékű produkciót lát – arról nem is beszélve, hogy az előadás remekül illeszkedne az Átrium Film-Színház sajátosan retró miliőjébe –, de erről szó sincs. Sőt, sokáig olyan érzésünk lehet, hogy a fellépők életükben nem láttak még ekkora színpadot, ennyi nézőt egy helyen, mindettől pedig iszonyatosan zavarba jöttek és megijedtek. Javarészt még jelezni sem sikerült a karaktereket, vagy a karakterjegyekre utaló gesztusokat, aminek következtében csak egy nagyon rossz értelemben vett erőltetett, színjátszókörszerű szereplés kerekedett az előadásból, amiben mindenki magával van elfoglalva, és egyáltalán nem kíváncsi semmilyen szinten a partnerére – nem mellesleg osztálytársára. (Őszintén szólva még a színjátszókör-jelleg sem teljesen fedi a valóságot, hiszen abban van lelkesedés, kedv, elszántság, ebben ennek nyoma sem volt.)

Közben pontosan lehet tudni, hogy ennél többre képesek a színészhallgatók, ha más nem, technikailag biztosan képzettebbek annál, mint amit mutattak - erre, meg ennél többre is bizonyíték az osztály Tartuffe előadása Nem tudom, mi az oka ennek. Hogy Rusznyák Gábor nem ambicionálta őket, hogy keressenek valami kapcsolatot önmaguk és a szerepeik között, azt sem tudom, hogy egyáltalán fel voltak-e készítve erre a fellépésre, ahogyan azt sem, hogy ez az előadás akart-e egyáltalán lenni bármi – hiszen ahhoz, hogy mindez valóban velük és velünk történjen, elengedhetetlen a reflexió, de annak még ilyen délibábosan homályos szegélyei sem körvonalazódtak sehol a környéken.

Mindez csak feltételezés, a lényeg, hogy a Kabaréban valami nagyon elemi dolog csúszott félre (és még fejtegethetnénk a részleteket: az átalakított történetet, a teret és időt tévesztett, borzasztóbbnál borzasztóbb zsidóvicceket, amik önmagukban lógnak a levegőben, a végén zombiként felénk tántorgó társulatot, a nagyon áthallásosan elejtett "felejtsük el a gondjainkat" mondatot), vagy egész egyszerűen csak kimaradt belőle. Csak remélni tudom, hogy a hosszú tapsot nem sikerként, az elmarasztaló kritikákat nem kudarcként könyvelik el, hanem inkább tanulságként szolgál a hallgatók számára. Hogy legyen valami értelme és haszna. Ha csak ennyi történik, már megérte.

_(Átrium Film-Színház, 2013. június 4.)_