Ami talán a cél is volt. Alföldi végtelenül letisztult formavilággal dolgozik: Zöldy Z Gergely díszlete modern tervezésű, irodai-hivatalos asztalokból és székekből áll, illetve egy ugyancsak modern plexi szószékből, továbbá egy emelvényből a színpad hátsó részén, ahol a zenekar foglal helyet, meg egy mikrofon: ez a deus ex machina helye, innen érkezik a zene, de innen érkezik a Vándor is (Blaskó Péter hangsúlyosan kritikus alakításában), aki mintha az isteni ítéletet képviselné. A kőművesek elfelejtették az emberi lelket, csak a kővel, a lélektelen anyaggal foglalkoznak, bűnhődésük elkerülhetetlen, és ez az előadásból az első pillanattól világos.

Pedig a Stohl András által megjelenített Kőműves Kelemen népszerű és karizmatikus vezető, ám nem figyel a jelekre. Nem veszi észre, hogy neki kellene jobban tudnia, nem veszi észre, hogy a _tudása_ kevés ahhoz, hogy Déva vára fölépüljön. Tizenkét kőművese joggal csalódott: amit reggel raktak, az délre leomlott / amit délben raktak, estére leomlott.

Amikor azonban kőművesei ott akarják hagyni, a fél véka ezüst és a fél véka arany ígéretével tartja ott őket. A távozni készülők között lévő Boldizsár (Hujber Ferenc) hozza neki a megváltó ötletet: a hitre kell alapozni. Hogy le lehet győzni egy régi monda átkát. Innen nincs visszaút: az első arrajáró feleséget fel kell áldozni, és bár maga az ötlet is igazságtalan (hiszen van olyan kőműves, akinek nincs felesége), a fennenvaló legyőzése, az átok megtörése egyszerűen fanatizálja az építkezőket.

Kelemen szinte biztos abban, hogy felesége – aki a beteg gyereküket ápolja – nem lehet áldozat, belemegy az alkuba. Kétségei vannak, és ezt Stohl András kiválóan érzékelteti, de a becsvágy, a pénz elvakítja Kelement, noha tekintélye többé nem a régi. Aztán megérkezik Anna, a felesége (Radnay Csilla makulátlan tisztaságú hanggal, határozott járással jeleníti meg), és a kőművesek állatként vetik rá magukat. A rendezés itt azért némileg elgaloppírozza magát, amikor szexuális útra – méghozzá elég véresre – tereli a kőművesek erőszaktevését, nem mintha a hasonlat ne lenne adekvát, hanem mert leegyszerűsíti az addig gondosan több síkon épített, táncban és mozgásban stilizáltan kifejtett tragédiát.

Hogy hova vezet a vakhit, hogy mi lesz abból, ha valaki az elveit feladja a hatalom(illúzió)ért, fél véka aranyért és ezüstért, hogy hogyan lesz a valódi vezetőből először megalkuvó reálpolitikus, majd áldozat és gyilkos, majd újra áldozat (a gyermek halála), a végső megszégyenülés pedig a közösség felmentése – a betagozódás egy hazug, erkölcstelen, jelentéstelen világba, amelynek többé nem érdemes az alkotóerőt mozgósítani. Na de kinek lenne hozzá kedve? Már ha maradt volna abból az alkotóerőből valami, ha a tehetség, az emberség ne lenne befalazva és meggyalázva Annával együtt.

Világos az üzenet, világos a tartalom: ezen az úton járunk. Ez lehetne akár igen didaktikus is, ám Alföldi Róbert rendezése minden feltartott ujjtól mentesen, a történet elmesélésével, a darabon belülről és annak értelmezésén keresztül juttatja érvényre nem kissé riasztó állapotjelzését. És ennek megvalósítása: profi. Alföldi a színészekből dolgozik, fizikai és szellemi terhet egyaránt bizalommal róva rájuk, amely bizalmat ők egytől egyig meghálálják: az alig nyolcvan perces előadásban is kialakult, különálló (archetipikus) személyiségekként jelennek meg – az említetteken kívül Marton Róbert, Szatory Dávid, Dolmány Attila, Fehér Tibor és Mohai Tamás kap erre teret a produkcióban. A Lázár Zsigmond vezette kamarazenekar pedig lendületesen és alacsony létszáma ellenére (a kisebb technikai problémákkal küzdő, de alapvetően jól bemért hangosításnak köszönhetően) erőteljesen, a zenei hangsúlyokra figyelemmel játssza a Szörényi–Bródy-szerzőpáros dalait, szinte kinyitva a teret Vári Bertalan hagyományt és kortársat jó érzékkel vegyítő koreográfiája számára.

Alföldi előző rendezése, a Mephisto az akarat diadaláról szólt, aminek ugyancsak volt ára, a mostani sokkal inkább a diadal árára fókuszál, és bár a diadal mindkét esetben viszonylagos, itt a morális áldozat sokkal kézzelfoghatóbb. Szerencsére a Kőműves Kelemen, mint alkotás nem igényel olyan áldozatot, mint ez a bizonyos vár. Viszont annál célzatosabban állítja, hogy fel lehet építeni valamit _mindenáron_, de azért mégiscsak van olyan ár, amit már nem biztos, hogy érdemes megfizetni csak azért, hogy az elképzelt mű létrejöjjön. Mert Déva vára állhat sok emberöltőn keresztül, a mi életünkből csak egy van.