Valamit kezdeni vele egy mai fiatalnak, mégpedig úgy, hogy az operettet éppen a lelkétől, a zenétől fosztják meg, plusz még a prózában elmondható részétől is, és így marad a mozgás, már nehezebb lehet. A zenéből egyébként marad valami, mert az előadásban szerepel egy bőrönd, amit az operettek főszereplője, a primadonna (Bakos Éva) hordoz magával mindenhová, és ha kinyitja, mint egy zenedobozból, operett-foszlányok hallatszanak belőle. A primadonna mellett persze ott van a műfaj másik három, elmaradhatatlan szereplője: a bonviván, a szubrett és a táncos-komikus is. Ugyanakkor ezek a szerepek nem válnak el élesen egymástól, hiszen például a bonvivánnak és a szubrettnek (Tóth Máté és Guary Alexandra) több közös jelenete van egymással, mint az operettben szokásos párjukkal.

Simányi Zsuzsanna a játékot keretbe ágyazza, mégpedig kettős keretbe. A külső az elején nem is látszik annak. Átmegy a színpadon egy munkás (Madlena László), elnézést kér, bezár valami szekrényt és kimegy. Aztán később még egyszer-kétszer visszajön, mindig akkor, amikor el kell valamit takarítani, morog is közben, hogy tele van a hócipője a művészekkel (ő az egyetlen, aki hellyel-közzel megszólal). Bakos Éva bőröndös bevonulása már a másik, belső kerethez tartozik, de a végén ez a kettő összekapcsolódik, amikor is a bőröndről kiderül, hogy üres, csak valami por van benne, olyan, amilyenné a szú őrli a régi bútorokat, kitartó percegéssel. És akkor jön a címnél is nagyobb talány: Bakos Éva ebből a porból egy szót formál a padlóra, amit aztán a munkás által begördített porszívóval – primadonnához kevéssé illő módon – eltüntet. Ez a szó pedig a lágy, ezt a lágyságot szívja fel a dübörgő porszívó. Talán valahol itt kell a kulcsot keresnünk ahhoz, hogy hogyan viszonyul ez az előadás az operetthez. Jóval megengedőbben, mint Puzsér Róbert, aki nagyjából az emberiség elleni bűntettekkel helyezte egy sorba. Inkább annak a megmutatásával, hogy a túl az Óperencián nem létezik, vagy ha igen, ott sem leszünk boldogok. Mert hiába a lakodalom, nem sokkal később már lila monoklival a szeme körül táncolhat az asszonyka (még akkor is, ha nincs a közelben egy vak komondor), nesze nektek, mesevilág, lágy harmóniák.

Az előadás ezen a kereten belül játékosan, humorral és iróniával viszonyul az operetthagyományhoz. Bakos Éva Honthy Hanna gesztusaival, a műfaj nagyasszonyaként vonul le és fel a lépcsőn, majd pár perc múlva már egy kilinccsel szúrja torkon Kroó Balázst (aki a táncos-komikust játssza), vagy esik két szék között a pad alá. A kilincs egyébként még többször előkerül, a bonviván például a szívét nyitogatja vele a szubrettnek. Végigrivalizálják az összes lehetséges variációt, ami egy ilyen négyesben akár a színpadon, akár azon kívül előfordulhat. Mindehhez egy négyüléses zsöllye, egy terített asztal a körülötte lévő székekkel, és egy tükör-fogas kettős adja a helyszínt, utóbbi nagy halom cipővel körítve, mint egy kaotikus ruhatárban. És ne hagyjuk ki a Bethlen Téri Színház épületét magát sem, egyrészt, mert az erkélyt is többször bejátsszák, másrészt, mert itt régen valóban bemutattak operetteket, és a hangulata most is közel áll ehhez a békebelinek képzelt világhoz.

Külön ízt ad az előadásnak, hogy a három, pályája elején álló színész mellett a negyedik, Bakos Éva más generációt képvisel, így a „Húzónév” táblával és a generációk közötti rivalizálással is el lehet játszani. Fizikai színházi vizsgaelőadáshoz illően a mozgásanyag sokrétű: kortárs tánc és pantomim elemek is színesítik a mozgássorokat, a kettősök, négyesek mellett hosszabb szólókat is látunk, mint amilyen Guary Alexandráé a pórul járt menyasszony témakörben.

A Nem értem, de veletek nevetek, ha nem is megy túl mélyre, valamivel több, mint egy műfaj szellemes paródiája, de nézhető egyszerűen csak egy értem és nevetek-játéknak is, így is, úgy is szerethető előadás.