Azért, mert Dömötör András rendező nem veszi szó szerint Marius von Mayenburg darabjának alaphelyzetét, a kérdés nem az, mi van, ha valakit egy napon a csúnyaságával szembesítenek, hanem hogy milyen abszurd helyzeteket tud szülni, amikor valakivel elhitetik: más, mint amit addig gondolt magáról. Közben pedig máris ott van a színház is a színpadon, a közös játék, hiszen nem azt fogadjuk el, hogy Lette csúnya, hanem az alkotókkal közösen eljátsszunk a kérdéssel: mi van, ha ez megtörténik?

Ez esetben az, hogy Lette a sok szembesítés után elmegy egy plasztikai sebészhez, aki pacekba közli: ő ezzel az ábrázattal nem tud mit kezdeni, felelősséget nem vállal, de ha befekszik a szikéje alá, valamit szab az arcából – ennél úgyis csak jobb lehet. Az eredmény pedig annyira sikeres, hogy Lette lesz a szépek szépe, minden tökély mintaképe: nemcsak felesége gerjed be a látványtól, ő tartja a prezentációt is, sőt a cég reklámarcává válik, hisz a nők ha már rá néznek, elélveznek. Lette szépsége egészen odáig fajul, hogy mindenhol az ő arca lesz látható, a plasztikai sebésze felhasználja remekművét, hogy némi hírnevet szerezzen magának, aztán pedig piacra dobja a Lette-arcot: aki kéri, annak fabrikál egyet. Végül aztán mindenhol Lette van.

Persze igazából senki sem lesz Lettévé, de még csak nem is próbál meg senki semmilyen szinten hasonlítani rá, itt egyáltalán nem a külsőségek fontosak, és ezt remekül érzékelteti az előadás azzal, hogy a darab nyolc szereplőjét négy színész játssza. Annak köszönhetően, hogy a színészek minden karaktert más gesztusrendszerrel és magatartással jelenítenek meg, számtalan izgalmas szituáció jön létre: például a végére már azt sem tudjuk, ki Lette és ki nem, teljes a téboly, amit így nem Pálfi Ervinnek kell eljátszania, hanem mi magunk is érezzük a bőrünkön. Pálfinak marad a karakter: a teljesen egyszerű célokat álmodó és terveket szövögető, de alapvetően szürke tervező, aki elé amint odatolja valaki a mézesbödönt, máris tudja, hogy kell celebként viselkedni, elfordulni egy szerelmi kapcsolattól, újraértékelni az addig vallott elveket. Izgalmas még G. Erdélyi Hermina szolid one-woman showja, amikor a két Fanny, a feleség és a gazdag öreg hölgy között váltogat – és hát élesek a váltások a tisztességes feleség (aki persze szintén csak addig tisztességes, míg nem hull elé a saját mézesbödöne, vagyis egy másik Lette) és a terminátor jellegű, szétplasztikázott anya között (akinek minden varrata egy erogén zóna, nem mellesleg furcsán intim viszonyt ápol fiával). Szőke Attila mind a két Schefflerben megtalálja a kiszámíthatatlanságot, a mindig a szituációhoz és az érdekekhez való formálódó képességét, Kovács Nemes Andor pedig Karlmann szerepében hoz valami teljesen magától értetődő bizarrságot, miközben látszólag háttérbe vonul, mindkét karaktere valójában nagyon is törtet a célja felé.

A folyton váltakozó szituációk ellenére jól követhető minden karakter (dramaturg: Brestyánszki Boros Rozália), egyáltalán nem megütköző egy-egy váltás, sőt valahogy az előadás sajátja az így keletkező pillanatnyi zavar és értetlenség. A Dömötör tervezte díszlet és a Janovics Erika által egyenruhaszerűre szabott jelmez egységes szín és stílusvilága könnyed aláfestései az előadásnak: vannak, de mégsincsenek, praktikusak és kifejezőek, miközben nem magyaráznak semmit.

Egyedül a szituációk, a folytonos játék és játékosság (ami kétségtelenül kreatív és megkapóan egyszerű, mégsem tud átütően sodróvá és felszabadulttá válni, de lehet, hogy az ezt okozó bizonytalanság annak köszönhető, hogy az előadást a budapesti Katona József Színházban, nem pedig az eredeti játszóhelyén láttuk), ami által kalandozhatunk olyan kérdésekben, hogy mi van, ha egy napon kiderül, teljesen mást gondolunk magunkról, mint akik vagyunk? Egyáltalán el kell-e hinnünk, amit mások állítanak rólunk? Mi van, ha egy napon valaki kitalálja, hogy teljesen mást fog gondolni és máshogy fog viselkedni, mint azelőtt, nem foglalkozva a valósággal? Szép, hogy mindez nagyon intim közegben zajlik a színpadon, és minden mozzanat egy komplett társadalomra is gond nélkül ráhúzható.

_(Katona József Színház, Budapest, 2013. május 21.)_