Egy dolgot gyorsan szögezzünk le: eszembe nem jut a C!rca tagjainak képességét firtatni – nem is vagyok tisztában vele, hogy mit kell tudnia egy artistának –, mindenesetre az sugárzik róluk, hogy profik. És talán éppen ez a baj: túlságosan is profik. Úgy épül egymás vállára három ember, hogy az teljesen magától értetődő, úgy mászik rá egy ránézésre majd százkilós izomkolosszus egy hídban álló nő derekára, hogy az a nőnek látszólag meg sem kottyan, a szaltókat és vetődéseket pedig csak úgy, séta helyett használják – jóformán alig közlekednek hétköznapi ember módjára. Olyan pozíciókban, egyensúlyi helyzetekben találnak extra kihívásokat, hogy azt egy mezei földlakó szerintem elképzelni sem tudja – nemhogy megpróbálná utánuk csinálni. Komolyan, ezek az emberek szerintem ufonauták, de már a megjelenésük sem hagy kérdést afelől, hogy a munkájuknak, hivatásuknak szentelték az életüket, hogy minden porcikájuk egy azzal, amit most látunk a színpadon.

És talán pont ez az egyik hátránya az S-nek. Nincs rizikó abban, ami történik. Tulajdonképpen még csak nem is szemkápráztató. Bár lehet, hogy az, vagy annak kéne lennie, de építkezés csak ritkán zajlott a Trafó terében, illetve az csak nagy ritkán tetőzött valami elképesztő eseményben. Ez persze csak dramaturgia kérdése és pozitívumként is felróható, hogy Yaron Lifschitz, a produkció rendezője nem bazírozott a társulat hatásos megjelenésére, tudására, nem egyszerűen csak meg akart hatni minket egy látványos show-val, vagy azt bizonygatni, hogy mennyi mindent tudnak csinálni egy testtel.

Összességében nézve valami hatásos csak felépült: az előadás során az artisták folyamatosan kinéztek fölénk, vagy éppen ránk. Minden percben jeleztek valami kapcsolatot nézőtér és színpad között, mintha valamire készülnének, mintha valami jönne. Ezek a tekintetek attól lettek valóban érdekesek, hogy nem volt bennük távolba révedés, művészi kitekintés, hanem emberek néztek ránk. Hol kíváncsi, hol merev, hol pajkos tekintetek - kinek hogy jött éppen. És van egy dolog, ami a társulat minden tudását felülmúlta: az emberség.

Az előadás során néha megszűnik a zene, csönd lesz és halljuk, ahogyan az artisták kommunikálnak egymással, ahogy csapódnak a testek, ahogy levegőt vesznek, és látjuk, ahogy éppen idegesek, vagy csak úgy szórakoznak. Nathan Boyle, Jessica Connell, Duncan West, Robbie Curtis, Casey Douglas, Brittannie Portelli és Kimberley Rossi egytől egyig rendkívüli emberséggel kezeli ezeket az intim pillanatokat, játszanak egymással, szavak nélkül kommunikálnak velünk, viszonyok vagy éppen kis küzdelmek vannak a színpadon. Ettől pedig az egész előadás átalakul valami közösségi és egyéni próbatétellé, súlya lesz annak, hogy az egyik nőt el tudja-e repíteni két férfi társa egy harmadik ölébe, aki jó nyolc méterre van tőlük, tétje lesz annak, hogy mászik egy nő egy férfira, hogy állnak ki elénk, hogy néznek ránk, hogy zuhannak majdnem rá az első sorra. Nem kell nagy dologra gondolni, ez egy teljesen egyszerű játék, de ezek az emberek a színpadon olyan végtelenül önazonosak, hogy van abban valami kifejezetten izgalmas (Libby McDonnell jelmezei jól hangsúlyozzák a testi adottságokat és adnak valamiféle küzdőtermes jelleget az eseményeknek).

De ezek csak pillanatok, mert javarészt ömlik ránk a hangfalakból a Kimmo Pohjonen és Samuli Kosminen által szerzett, javarészt hegedűszólókból álló zene, ami érezhetően még hatásosabbá szeretné tenni a produkciót, de egyrészt az intimebb pillanatok mellett esélye sincs labdába rúgni, másrészt olyan szinten homogén a hangzás, hogy az inkább zavaró. Valószínűleg a produkció sound design-ja csak erősíteni akarja a mutatványokat, átélhetővé tenni azokat, de a fény által mindig precízen szabdalt térben (fénytervező: Jason Organ) ezek a bizonyos emberi gesztusok sokkal megkapóbbak.

Talán nem gondolná az ember, de a látszólag egyszerű mutatványoknak tűnő gyakorlatok közepette is születik színház, az artisták sokkal többek, mint szélsőséges körülmények között képzett tornászok, a kihívásszerű fizikai elemekben sokkal több van egyszerű próbatételnél, ugyanúgy lehet alkotás, művészet, közösségi kifejeződési forma, kommunikációs eszköz. Az S többek között remek példája annak, hogy mire képes az ember, ha kihívások elé akarja állítani magát, ami akár az emberségébe is kerülhetne, de ez nem szükségszerű - már ha hagyják kibontakozni.