Heltai Jenő drámája egyébként egy kegyetlen, szörnyű történet, a családi szentség antidrámája, amelyben úgy csinálnak ki a jóság és szeretet, az erkölcs és a morál nevében két valóban _jó_ embert, hogy az valamennyi kereszténydemokrata szemináriumon kicsapná a biztosítékot. Kétségtelen: lehetett volna ebből a darabból, sőt ebből az előadásból is valami nagyon jelen idejű dolgot csinálni, de ez minden bizonnyal nem volt cél. Megelégszik az előadás a kecsegtető felszínnel, és főként arra vállalkozik, hogy ezt a végtelenül igazságtalan történetet humorral tegye könnyen fogyaszthatóvá, és minden, ami a színpadon van, különösebb erőfeszítés nélkül értelmezhető legyen.

Ennek megfelelően van egy jó ízléssel, igényesen kivitelezett, _szép_ díszlet (Cziegler Balázs munkája), és korhű, de az egyes jellemeket karakteresen megfestő jelmezek (tervezőjük Kárpáti Enikő), amelyek miközben hangsúlyosan _ott_ és _akkor_ vannak, a sterilizált színvilággal mégis valamennyire felülemelik a történetet a megidézett korszakon. A hangsúlyosan szép közeg pompás terep lenne az önfeláldozás rutinjába és a családi kötelékek iránt érzett hamis kötelességtudatba belerokkanó Boriska cseppet sem szívderítő bukásának, de már a rajzfilmesre hangolt sound design is jelzi, hogy itt mégiscsak elsősorban _mesét_ fogunk látni, és csak másodsorban drámát. Ennek balanszírozására lehetett volna jó eszköz egy pontos és rétegzett színészvezetés, de Guelmino Sándor rendező ezt is a könnyebb ellenállás felé hangolja – ezen belül azonban néhány kivételt leszámítva koherens.

Az egyik kivétel Eperjes Károly, aki a báró szerepében minden pillanatában arra törekszik, hogy ne élő embert, hanem elrajzolt képregényfigurát játsszon, fittyet hányva az előadás egységes stilisztikai regiszterére. Eperjes nyálcsorgató szatírként vezeti be a bárót (ez rendre vissza is tér karakterében, amikor a fiatal lány, Sári iránti altáji érzelemkifejezést kell illusztrálnia), majd bohókás kujonként folytatja – ódzkodva attól, hogy a báró által bármi komolyan vehető erkölcsi kérdés felmerüljön –, így rajzolva figuráját viccesre. És ez olykor tényleg vicces is, mert Eperjes jól poentíroz, csak minden jel arra utal, hogy ő egy másik előadást játszik – talán a Hófehérke és a hét törpe idült változatában Szundit. Az ő kitartottja Boriska, a B-kategóriás, de annál lelkiismeretesebb színésznő, aki bájai értékesítéséért cserébe jólétet tud biztosítani a családjának – amely a szigorú erkölcsű családban semmilyen meghasonlást nem idéz elő. Boriska azonban szerelembe esik az ezer lángon és őszintén égő Pázmán Sándorral, amely Boriska boldogsága mellett a család jólétének elvesztéséhez vezethetne, és az igazi dráma ez a „hetne”, mert már ennek puszta lehetőségétől is úgy rándul össze a család kollektív gyomra, hogy az aztán könnyedén fojtja meg Boriskát.

Kéri Kitty pedig ennek a terhét minden pillanatban érzékelteti is, az első perctől kezdve leradírozva a kérdőjeleknek még a lehetőségét is, amely esetleg megtartaná azt az izgalmat az előadásban, hogy esetleg nem csak sírással végződhet ez a dráma. Ebben pedig a rendezés partnernek mutatkozik, mert a família mindegyik tagját az elejétől fogva olyan végletesen átlátszó, álszent, kicsinyes alaknak értelmezi, akik egy percig sem tudják olyan család benyomását kelteni, amiben Boriska olyan értéket találna, amiért érdemes saját magával feltörölni a padlót. Ez egyfelől persze kegyetlen, másfelől viszont erősen leegyszerűsíti Boris konfliktusait, mert Dobra Mária rózsaszínben fintorgó Mancijának nemhogy harmincezer pengőt, de egy kanyi vasat sem juttatna az ember, Terescsik Eszter nyámnyila, élhetetlen és hálátlan Olgájának pedig a fene sem adná oda a karját a kisujja után. Ugyanakkor Trokán Anna valódi szívet ad Sárinak, a bakfis minden komikus esetlenségét és a csiszolatlan gyémánt csillogását is beleplántálva karakterébe. Csarnóy Zsuzsanna az anya, özvegy Bergnéje benne marad a nagyvilági pózokban, és nem fokozódik benne feszítővé a kérdés, hogy mi felé hajtja Boriska lányát, pedig érdekes is lehetne, mert láthatóan ő maga sem veszi be azt az ócska nagypolgári klisészöveget, amit lányainak szajkóz. Kár, hogy ez nincs kivezetve. Ebből az alapvetően realista igényű közegből kissé kilóg a Malvin néni szerepében a sütemény iránti szenvedélyt igencsak felülreprezentáló Bajcsay Mária és a karót nyelt tornatanár Pista szereplehetőségében csak manírokat felfedező Keresztes Gábor. Gémes Antos egészen a harmadik felvonásig nagystílűen, őszintén és élettel telien tud udvarolni Pázmán Sándor szerepében. Mert hogy van harmadik felvonás, amit a nézők is kissé tanácstalanul vesznek tudomásul, merthogy a történet úgy tűnik, le lett zárva a második rész után. Aki ezt nem hitte, az a harmadik után kénytelen ezt tudomásul venni: semmi érdemleges nem történik ekkor már, csak a sztori túlbeszélt és egyre erőtlenebbé váló lezárása.

És mégis: elég annyi, hogy Heltai Jenő régi-régi mondatai kissé félszegen elhangozzanak Boriska szájából, aki miközben azon gúnyolódik, hogyan fogja őt a báró majd kiengesztelni, kitér arra, hogy biztosan kijár majd neki egy trafikot a minisztériumnál. És efelől senkinek semmi kétsége nincsen.

Ilyen, amikor egy ártatlan előadás alá bekúszik az életünk. Mélyen van ez a trafikmutyi bennünk. Mélyebben, mint Boriska bukása, pedig az sem érdektelen, és ezt az előadás bizonyítja is. Csak hát bizonyít mást is, és az _itt_ és _most_ talán még fontosabb, még ha az előadásnak ez láthatóan nem volt a szándékai között.

_(Városmajori Szabadtéri Színpad, 2013. június 20.)_